Van egy felvételem, amelyen a négy-ötéves kisfiam, tán középső csoportosként a Nemzeti dal első strófáját „szavalja”. Nem kevés győzködés kellett ahhoz, hogy előadja, hiszen még a cumit is ki kellett vennie ennek érdekében a szájából, hogy selypítve, a szavak végeit lenyelve visszamondja az óvodában tanult versikét. Természetesen nem sokat ért belőle, sem a rabság, sem a szabadság fogalmával nincs egészen tisztában, ahogy a vers kontextusa is elég ködös, és még a címét sem tudná hova tenni. Mit jelenthet egy korabeli gyereknek a nemzet?
Szeretem is, meg nem is ezt a felvételt. Kedvelem, mert minden ízében kedves és ártatlan, és nem szeretem, mert élő memoritert farag a gyerekből, egy kis gépet, aki/ami tetszés szerint adja vissza a belétáplált szöveget a felnőttek nagy-nagy örömére. Rombolja a benne lévő eredendő ártatlanságot és eszközzé fokozza le. Sokkal jobban illene a szájába a „Jön a kocsi, fut a kocsi”, vagy a „Cirmos cica haj”, de hát én sosem voltam népnevelő pedagógus.
Onnan jut mindez eszembe, hogy pár napja az Oktatási Hivatal országos „pedagógiai-szakmai” ellenőrzést tartott. Ebben nincs semmi szokatlan, hiszen ezt ötévente elvégzik minden köznevelési intézményben, ám ennek keretében több óvodában olyan kérdőívet is kiosztottak a szülőknek, amelyben arra kérték, hogy nyilatkozzanak a gyermekeik magyarságtudatáról. Például egytől ötig kellett osztályozni azt az állítást, hogy: „Az intézmény fontosnak tartja a nemzeti hagyományok megismertetését, a magyarságtudat, hazaszeretet kialakítását.” Ha engem kérdeztek volna, és valódi ügybuzgalomról szerettem volna tanúbizonyságot tenni, akkor csak mellékelem a fenti felvételt, hogy nálunk bizony pipa a magyarságtudat.
Viszont mégsem hagy azóta sem nyugodni a kérdés. Valahogy eddig azt hittem, hogy a hazaszeretet magától alakul ki az emberben, szinte észrevétlenül. Amikor meghallja a szülei hangját, amikor az első könyvét veszi a kezébe, amikor behozza a már alig verdeső pillangót a kertből, vagy nyakig sáros lesz a pocsolyáktól. Persze segíthetnek benne a költők is Tamkó Sirató Károlytól Varró Daniig, és még Petőfi is, csak nem olyan direktben, ahogy a tanfelügyelet vagy bármilyen más hivatal íróasztala mögött elképzelik. Bármilyen furcsa lehet ez első hallásra, de nem a Nemzeti dal (vagy társai) avatott senkit magyarrá. Az én Dusim is már rég magyar volt, amikor azok a furcsa szavak a szájába repültek.
Félek, hogy ott, ahol efféle természetes dolgokra látványosan rá kell kérdezni, a lehető legtermészetesebb érzületet „ki kell alakítani”, ott valami nagy zűrzavar lehet a vizsgálatot elrendelők fejében. Soha nem felejtem el, hogy a román állam a nyolcvanas években mennyi energiát fektetett a románságtudatunk és hazaszeretetünk kialakításába, szemernyi eredmény nélkül. Sem akkor, sem manapság nem jutott eszembe sem osztályozni, sem alakítgatni a magyarságtudatomat. De tudom, hogy sokaknak nagyon is imponálna, ha minél többen mondanánk fel bólogató gépekként a hazafiságként azonosított memoritereket. Amit ma csak úgy hívnak: propaganda.