Szegedet szeretik a helybeliek, mégsem meglepő, hogy ők a legkritikusabbak a városukkal, mert a lokálpatriotizmusban ez is belefér. A rendszerváltás után sajátos helyzetbe került a dél-alföldi város. Valójában lejtmenetbe. Meglévő ipara leépült, térben távol esett a nyugati befektetők preferálta fővárostól és az zöldmezős beruházások sokaságát elnyerő észak-nyugati országrésztől. Másként fogalmazva: sokáig nagyobb volt a távolság Győr és Szeged között, mint amit a két város közötti kilométerek jeleztek. Szeged tőkevonzási lehetőségeit a 90-es években szinte nullára csökkentette az akkor zajló délszláv háború. A város innen küzdötte fel magát arra a szintre, ahol most tart. Egyetemmel, egészség- és gyógyszeriparral, IT-szektorral, szolgáltatóközpontokkal, kutatás-fejlesztéssel, a létesülő lézerközponttal és szerepét jobban megtaláló biológiai kutatóközponttal. És persze a fesztiválok sokaságával, amelyek meghatározó iparággá tették helyben az idegenforgalmat.
Hiába állt és áll a szegedi gazdaság több lábon, hiába jellemző rá a nagy hozzáadott érték és a magasan képzett munkaerő, hiába meghatározó vonulata a kutatás-fejlesztés, mégis állandó kritika volt és marad a mindenkori városvezetéssel szemben, hogy nagyberuházást még senki nem hozott a városba. Kimondva-kimondatlanul olyanokat, mint az Audi Győrbe, a Mercedes Kecskemétre és a BMW Debrecenbe. Ez a kritika akkor sem halkult el, amikor Botka László-féle városvezetés nem alaptalanul azzal érvelt: a gazdaságfejlesztés más útját járja Szeged. Nagyrészt kényszerűen. Ellenzéki városba 2010 óta komoly működőtőke nem települt. Az utolsó példa erre 2008-ban a Fidesz vezette Kecskemét volt.
Most talán egy óriási autógyár érkezik a városba. A hivatalosságok nem mondhatnak semmit, mert aláírt szerződés még nincs. Ők tojáshéjon táncolnak. A sajtó részben sokat tud, részben találgat. Az élet írta forgatókönyvben most mindenki - a politika és a média - alakítja a ráosztott szerepet. Közeledik a végkifejlet.
Addig némaság és visszafojtott hallgatás a Tisza partján.