A város és a vidék (falu) viszonya az eltelt századokban jelentős hullámzást mutatott. Döntő fordulatot a XIX. század hozott: amíg az előző évszázadokban a városok szigetként emelkedtek ki a falvak, tanyák óceánjából, hogy menekülő utat kínáljanak azok számára, akik a földesuraktól, a jobbágyi szolgálatoktól, az elnyomástól akartak megszabadulni („a városi levegő szabaddá tesz”), a Covid betöréséig eltelt másfél évszázad egyértelműen a városoké.
A TERMELÉKENYSÉG, A NÉPSŰRŰSÉG ÉS A VÁROSOK. A városok nagyobb népsűrűsége tette lehetővé a legjobb megoldások kiválasztódását és villámgyors elterjedését és ezzel a termelékenység ugrásszerű növekedését, az egy vetítési egységre (terület, munkás, árucikk) jutó termelés/jövedelem megugrását. Nincs jobb példa erre, mint az épített kémény „feltalálása”. Városok egész negyedei sínylették meg a kudarcot (futótüzek az épített kémény hiányában), ám végül a városokban terjedt el a siker is (milyen fajtájú, anyagú kémény ad meleget és véd meg a tető begyulladásától). Ugyanez falun: lassú elterjedés, a kár egyedi, így a siker viszonylagos. Füstös a paraszt, füstös a ruha, füstös a ház, füstös a falu.
A termelékenység ereje kényszeríti ki, hogy az legyen a győztes, aki adott idő alatt több terméket, állandó minőséget, kiszámítható árakat produkál. A termelékenység ereje ott érvényesül, ahol tömeges az igény, így érdemes berendezkedni a nagy mennyiség előállítására, egységesíteni a gyártást. A termelékenység ereje teszi, hogy a jobb, az olcsóbb, az állandó minőségű termék, szolgáltatás előállítója kiemelkedik. A győztestől rendelni; a legjobb mesterhez inasnak adni a gyereket; kölcsönt adni annak, aki a nagyobb termelékenysége miatt fejlődik (mert az üzeme nő, és képes a bővüléséhez a munkaerőt és a szükséges tőkét magához vonzani): mindez rang és divat.
A városiasodást a tömegtermelés elterjedése, a gyári szervezés diktálta, ezért írhatta meg egy évtizede Edward Glaeser, a Harvard Egyetem közgazdász professzora híressé vált könyvét A nagyvárosok győzelme címmel (Triumph of the City, Penguin. 2011). Persze ez a győzelem csak észszerű munkamegosztás, méretgazdaságosság, növekvő termelékenység mellett lehetséges - az elbukik, aki nem képes gazdaságosan, nyereségesen dolgozva kiszolgálni a vevőt.
Az eredményes működéshez sem a szocialista munkaverseny, sem a szotyizó nagyúr előtti futkosás nem vezet el. A vevő jobb kiszolgálásáért vívott vérre menő gazdasági verseny a rendelkezésre álló erőforrások, a munka és a tőke gazdaságos kombinációján múlik. Az idővel való gazdálkodás során a verseny vezet oda, hogy a legjobb az addig elvesztegetett időt jobb célra hasznosítja, a pazarló befektetés helyett időt nyerő és kínáló újítások törnek maguknak utat, s hogy verejték helyett az ügyesség és az észszerűség hozza létre a nekünk szükséges javakat. A jólét versenyben és a versenytől születik. A nagyúr által kijelölt győztes viszont csak a nagyúr jólétéért felelős.
Azokban a korábban elmaradott országokban, ahol a nagyvárosok aránya drámain nőtt (pl. Kínában vagy Indiában), nemcsak a felzárkózás volt gyorsabb, a jövedelmek egyenlőbbek, de a szegények leszakadása is mérséklődött. Városias körülmények között a különböző életkorú, foglalkozású társadalmi csoportok közötti munkamegosztás harmonikusabb, az egymásra való odafigyelés szervezettebb, a társadalmi szolidaritás mértéke magasabb. Nagyvárosokban kevésbé hatnak az előítéletek, míg falun, a bezártság körülményei között megnehezítik, ha éppen lehetetlenné nem teszik a foglalkoztatást, a feljebb kerülést.
A városiasodás, a városban élő lakosság arányának jelentős növekedése magyarázza a II. világháborút követő gyors, viszonylag kiegyensúlyozott gazdasági növekedést, az életszínvonal töretlen fejlődését, a kiáltó szegénység némi enyhülését. A városiasodás hozta magával a szolgáltatások iránti kereslet hallatlan növekedését, az ottani foglalkoztatottság megsokszorozódását, a munkamegosztás és a kreativitással támogatott specializáció pedig a termelékenységnövekedés gyorsulását. A nagyvárosok táplálták a demokráciát, a szabadságot, a kreativitást. Munkamegosztás, kísérlet, termelékenység, méretgazdaságosság, verseny, sokszínűség: elég ezeket a fogalmakat említeni, ha azt keressük, miért városi, sőt nagyvárosi jelenség a fejlődés, a jólét, a demokrácia. A despoták, köztük Orbán ezért utálják a várost.
COVID, HOME OFFICE, ÚJ EGYENSÚLY. A népsűrűségre alapozott tömegtermelés elmélyítette a munkamegosztást, és feltámasztotta az igényt a szolgáltatások iránt, hiszen az alapvetően önellátásra alapozott falusi létforma mellett/helyett a városi ember számos effélét vesz igénybe. A vásárolt áruk értékében az anyagi termelés aránya egyre kisebb, miközben a szellemi hozzájárulás nő. A megtermelt áruknak a fogyasztóhoz való eljuttatása, a termelés megszervezése, az anyagellátás/készletezés/kiszállítás, ezek gazdaságos finanszírozása, és mindezeknek együttes megtervezése egyre nagyobb szerepet játszik a munkamegosztás és az értékteremtés szerkezetében.
Ezek a szolgáltató tevékenységek csak városokban szervezhetőek meg gazdaságosan, ám az egyre bonyolultabb munkamegosztás tervezése, ellenőrzése a modern informatikai, információtechnológiai, adatátviteli és kommunikációs hálózatoknak köszönhetően már akár otthonról is véghezvihető. Az internet elterjedése a XX. század végén már önmagában is eltolódást hozott a vidék/falu felett egyértelmű győzelmet arató nagyvárosok „gyári berendezkedése” és a távmunka/otthoni munka kínálta viszonyok között, akár a marxi idillhez közelítő emberszabású feltételek (reggel vadász/ délután halász/ este kritikai kritikus) irányába mutató lépésekkel.
A Covid új lendületet adott az otthoni munka és ezzel az izolált vidéki élet elterjedésének. Az egyértelműen „irodagyárakká” épített városközpontok kiüresedtek, az ingatlanberuházók dolga nehezebbé vált, és nőtt a kereslet – a kiköltözés miatt – az alvóvárosok iránt. A jövedelemtermelésben, város és vidék regionális összehasonlításában némileg megfordult a városok javára mért különbség.
Attól, hogy az utóbbi két-három évben megjelent a home officeban folytatott szellemi szolgáltatás (amúgy is jóval magasabb) hozzáadott értéke, megváltozott a falu/vidék hanyatlásáról korábban uralkodónak mondható álláspont. Természetesen nem a magyar falukép változására gondolok, mert az a funkcionális írástudatlanság (informatikai hozzáférésképtelenség), a szövegértés nagyon alacsony foka miatt elképesztően lehúzza a regionális teljesítményt; de tény, hogy a bezárkózástól mentes, nyílt társadalmakban, a liberális demokráciákban van remény arra, hogy a vidék újraéledjen.
Ennek egyetlen példája, hogy az országok jólétének mérésére szolgáló bruttó hazai termék (GDP) számításában eddig a „házimunka” nem volt benne, legfeljebb megbecsülték a nagyságrendjét. A Covid után az egyre elterjedtebb home office körülményei között az egymással harmonikusan összeillesztett szolgáltató tevékenységek és ezeknek az otthoni munkákkal összehangolt együttese már új minőséget fejez ki, így az otthoni óvoda, az otthoni étterem teljesítménye ötvöződik a szoftverírás, adatfeldolgozás, logisztikai tervezés, tervezés és szervezés tevékenységével, jobban összekapcsolhatóak akár egymástól többezer kilométer távolságban folytatott tevékenységek is.
HA VAN SZOLIDARITÁS, A VÁROSI ÉS A VIDÉKI LEVEGŐ IS SZABADDÁ TESZ. Eddig a legfontosabb különbség a nagyváros és a vidék között, hogy a városban a vásárló a király, míg vidéken a föld ura. A zárt társadalmakban, az önkényuralomban az államhatárokon belül az önkényúrnak húzzák a nótát, a nyílt társadalmakban a vevő az úr. A nagyvárosok lakói könnyebben találnak egymásra, mint az állami krumpliszsákokba krumpliként bezárt falvak lakói. A nagyváros, Budapest közönségét mindig az hódította meg, aki képes volt az igényeit szolgálni, aki több lakást, jobb műsort, színesebb áruválasztékot, gondosabb ellátást, tisztább utcát, gyorsabb közlekedést kínált, olcsóbb és jobb volt az ajánlata, érthetően és szabadon, más nyelven beszélt.
Budapest a modernizáció, ezért egyformán nehezen érti a szoci hivatalnokok bikkfa nyelvét, a lesüllyedt dzsentrik raccsolását, a faluról felkapaszkodott suttyó-macsók leegyszerűsített otrombaságát. A mai baloldali angyalföldi, a lokálpatrióta terézvárosi és a konzervatív hegyvidéki polgármester közös vonása és népszerűségük titka, hogy kiszolgálják a vevőt, a polgárt. A hangversenyek, a kísérleti színházak, a polgári házak világa vonzzák a látogatót, nem engedik szívet cserélni a hazát cserélőket. A nagyváros polgár- és vevőbarát látszata még mindig erősebb, mint a Várat elfoglaló gigantomániás önkény, amely csak fokozatosan készül fel a nagyváros végleges bekebelezésére.
Budapest még akkor sem vesztette el rangját, befolyását és vonzerejét, amikor a zárt társadalomban, a 60-as évek szocialista viszonyai között akadályozták a beköltözést, amikor az élelmiszer-ellátást nem a kereskedők szervezték, hanem a városhatáron, megyehatáron átívelő „exportot” a szocialista rendőrség vigyázta. Budapest lakói annak ellenére polgárok maradtak, hogy a kitelepítéssel és a betelepítéssel a diktatúrák igyekeztek szétzúzni a város multikulturális szövetét, megtörni a német, zsidó és magyar származású népesség elegyülésének hármas egységét, ami a fogyasztási, vásárlási szokásokat, a munkaszervezést, a szabadidő eltöltésének sokszínűségét jellemezte. Lehet, hogy Magyarország a deportálásokkal, a hortobágyi kitelepítéssel, a Dunába lövéssel olyan "színmagyar ország” lett, amiről a köpcös vezér beszél, de Budapest Orbán fosztogatása ellenére megmaradt világvárosnak. Ha tetszik, megvalósította István király intelmeit.
Budapest azért őrzi az életet, a virágzást, a nagyvárosi pezsgést, a mai önkényúr is azért támadja, akarja felhörpölni a nagyváros nektárját, mert Buda és Pest nem számíthatott soha, ahogy most sem, a várbeli önkényurak védelmére, támogatására. A vidéki szolgáltatók egy csoportba szerveződhetnek városi társaikkal, így kinyilváníthatják egymás iránti rokonszenvüket, a városi védelmezheti a vidékit és a vidéki a városit. Így – ha van szolidaritás – összenőhet az, ami összetartozik. Az öntudatra ébredés ereje nélkül városon és vidéken csak az elnyomók lehetnek az urak, akik „megvédik” a nekik dolgozókat, ahogy ma már rendőr és katona „védi” az iskolát, a kórházat, a tanárt, az orvost, a közalkalmazottakat. Akit a kényúr „véd”, az úgy jár, mint az önkényúr markában „védelmet élvező” jégkockák: minél jobban védi őket, annál jobban olvadnak.
A vidék feléledése a Covid utáni Magyarországon ennek az önkényúr előli elbújásnak is köszönhető. A demagógia kivérzett, a „Modern városok” programot felfüggeszti az önkény. Nincs hová elbújni, a városnak és vidéknek egy a hangja. Budapestnek addig van esélye, hogy túlélje az újkori önkényuralom nemzeti rendszerét, amíg nem „védik”, hanem támadják. Ha még van Budapesten, aki olvasta Gárdonyi Géza Egri csillagokját (a nemzet Nagy Könyvét), az emlékszik, hogy a budapesti, nagyvárosi „magyar olyan, minél jobban ütik, annál jobban szikrázik!”