A politikaelemzés – mint a társadalom maga – nehéz helyzetben van, ha a magyar politikai rendszert akarja leírni. A politikatudomány ismert szavai aligha képesek kifejezni a lényeget. Ahogyan a közvélemény azzal küszködik, hogy elkerülje az indokolatlan egyszerűsítéseket, az elemző is a szakszerűség mikroszkópjával vizsgálja az előtte tornyosuló hegyet, és még jó, ha a fától nem látja az erdőt, hiszen sokszor még az a fa sem látszik igazán.
Ahogyan a választó is bonyolultabbnak hiszi a rendszert annál, amit maga tapasztal, a szakértők is igyekeznek sokrétűbben bemutatni a folyamatokat, mintha a tudálékos bikkfanyelv illenék tudományuk komolyságához, noha a szisztéma, amelyet kutatniuk kell, végtelenül, végzetesen, szemtelenül és szemérmetlenül egyszerű. Amiképpen a nép nem hiszi el – ahogyan a múltkor mondtuk –, hogy a hatalom képviselői mennyire gonoszak, azonképpen – ahogyan most állítjuk – az elemzők sem tudják elképzelni, hogy e hatalom képviselői mennyire egyszerűek, mennyire egydimenziós emberek, együgyű lények, semmi iránt nem érdeklődő, legfeljebb a hatalom és a pénz iránt gerjedő, primitív individuumok. E primitívség természetesen kulturálatlansággal, igénytelenséggel, szellemi nihilizmussal, erkölcsi relativizálással, amoralitással jár együtt.
E pimasz együgyűség középpontjában a hatalom áll, az ezt szolgáló pénzzel, továbbá a pénzt szolgáló, termelő hatalommal, és az ezt a hatalmat megszerző pénzzel – de már így is túl bonyolultan mondtuk el. E rendszernek sok neve van, találó neveket éppúgy adtak neki, mint kevésbé sikerülteket, de bárhogy hívjuk is, a leírása nem lehet nehezebb, mint más, összetettebb rendszereké, például a demokráciáé. Ami azt illeti, a demokráciával összevetve aztán tényleg kő-egyszerű a belső logikája, és még a csavarosnak bemutatott működése is olyan szánalmasan könnyű, mint az egyszeregy.
Az egyik közkeletű rendszerleírás a feudalizmus hierarchikus struktúráját látja bele a mai magyar politikai rendszerbe – a tömegtársadalmi jelleg hozzáadásával. Tetszetős bemutatása ez egy olyan szisztémának, amelyben a magán- és a közvagyon nem válik szét egymástól. Márpedig e kettő éles szétválasztása a modern államélet feltétele, a demokráciának pedig egyenesen sarokpontja. De amint a pont nem lehet egyenes, úgy a mai magyar rendszer definíciós okból sem lehet demokrácia, bármiképpen hivatkozik is többségre, választásokra, felhatalmazásra, legitimitásra. Hazugság ez, romlott beszéd, és mint a rendszer alaphazugságával kell foglalkozni vele.
Ám az igazság az, hogy ahol a közvagyon magánvagyonba megy át, de fordítva nem, ott nem feudalizmusról beszélünk, hanem olyan poszt-historikus struktúráról, amelynek lényege a lopás,
méghozzá a legnagyobb terjedelemben, a legnagyobb méretekben, a legelképzelhetetlenebb mértékekben, olyan nagyságrendben, amelyet nemhogy a közvélemény, de a pénzügyi szakemberek elitje, sőt maga az új tulajdonosi réteg sem tud elképzelni. Van az a mennyiség, amelyet már a haszonélvezője sem lát át, amelyről már maga sem tudja, hogy honnan szerezte, csak azt tudja biztosan, hogy az övé.
Ahogyan a közvagyon magánosul, úgy a közfunkciók is hitbizományok, a magánpraxisok is közszolgálati posztok lesznek. A szinekúraállások éppúgy magán- és közpozíciók is egyben, mint a tényleges hatalmi pozíciók. A piramisszerűen épített rendszerben mindenki tudja a helyét a tényleges helyétől függetlenül. Nem az a hely számít, ahová helyezték az embert, hanem a lojalitás, a hűség, a betyárbecsület.
Az elit egy része ellát állami feladatokat, más része nem. Egy része tagja a Fidesznek, más része nem. Egy része betölt közjogi, politikai, gazdasági, társadalmi funkciókat, más része nem. Az állomáshelyek összemosódnak, a közszféra magánérdeket szolgál, mindenki sütögetheti a pecsenyéjét, mindenki talál magának szemet, lopni bárhonnan lehet. E bűnözőállamban mindenki szem a láncban, de mindenki csak azért van, és azért ott, ahol van, hogy a rendszernek ezt a jellegét kiteljesítse, a maga funkcióját beteljesítse. Az a dolga, hogy ezt a jelleget szolgálja. Az eszköz maga a cél.
Mármost a kérdés mindenekelőtt az, hogy van-e más célja is a hatalomgyakorlásnak, mint maga a hatalomgyakorlás, mely kérdés itteni választott témánkat illetően úgy tehető fel, hogy létezik-e egyéb motívuma a pénzszerzésnek, mint maga a pénzszerzés. Márpedig e ponton a közvélemény alapvető jóindulatára tett megjegyzéseinkhez kell visszatérnünk. Újból állítanunk kell, hogy a magyar társadalom – más társadalmakhoz hasonlóan – nem hiszi, nem képzelheti, nem tudja elgondolni, nem képes feldolgozni, nem alkalmas annak befogadására, nem próbálhatja megemészteni, hogy a feltett kérdésre nemleges a válasz.
Az nem lehet. Pedig de. Lehet. Ráadásul csak így lehet.
E rendszerben minden gazdasági racionalitás megszűnik.
Más hasonló rendszerek ugyanis – Rózsa Péter György találó közlését idézve – időnként megengedhették maguknak, hogy gazdaságilag racionálisak legyenek. Alkalomadtán hoztak gazdaságilag hasznos döntéseket. Néha jóra költötték a közpénzt. Ez a rendszer nem képes erre.
Valamennyi erőforrását a soron következő választások megnyerésére kell fordítania, mert nem veszíthet. Csak a démosz módszeres hülyítésével tarthatja fenn a hatalmát. Ehhez semmi se drága. Ezen okokból a rendszer még véletlenül sem lehet gazdaságilag racionális. Nem teheti meg, hogy jó döntést hozzon. Nem fordulhat elő, hogy gonoszságában egyszer megpihen. Nem fáradhat el. Nem adhatja fel. Márpedig ehhez egyre több pénz kell.
Ráadásul rendszerspecifikus okokból a rendszer azt sem engedheti meg magának, hogy ne a vezére legyen a leggazdagabb. Így aztán a vezér lehet akár puritán is – nem az –, vagy mutathat kisebb érdeklődést a személyes gazdagodás iránt, mint társai – nem mutat –, neki akkor is a leggazdagabb magyarnak kell lennie – még ha strómanok útján is –, mert e sajátos maffiarendszerben aligha lenne tekintélye az alvezérek és a beavatott hívek előtt, ha nem neki lenne – magasan – a legnagyobb lopott magánvagyona.
Ő a leggazdagabb, ő a legtekintélyesebb, ő a leghatalmasabb, és e pénzt, tekintélyt és hatalmat egy egész állam – minden forrásával, minden intézményével és minden tevékenységével, sőt az államon túli világ, a gazdasági, a tudományos és kulturális szféra is – híven szolgálja és védi, nincs is más dolga.
A bűnöző állam, a bűn birodalma, a hazugság társadalma és az erkölcstelenség politikai rendszere szisztematikusan és a maga teljességében kiépült, biztos, mint a támfal, és szilárd, mint a sziklavár. Ha az elnyomott magyar társadalmon múlik, sohase fog összeomlani, még csak megroggyanni sem.
