Egy, a Vértes dombjai között megbúvó település akár állatorvosi lova is lehetne a történelmünkkel való józan szembenézés nehézségeinek, a kényszeres amnéziának, a múlt zűrös ügyeiről való tanúságtétel esetlegességének. Kik szenvedtek többet, kik voltak az „igazi” áldozatok (mintha a tragédiákat rangsorolni lehetnek): a II. világháború végén a falu határában agyonlőtt zsidó származású magyar munkaszolgálatosok, vagy azok a pusztavámi német nemzetiségiek, akik előbb százával menekülni kényszerültek, majd kitelepítették őket szülőföldjükről? Az sem mindennapi, hogy szinte egyidőben két könyv is napvilágot látott egy magyar kisközségről, a falunak a világháborút megelőző évtizedtől az 1940 évek végéig terjedő időszakáról.
Sárkány Márta idén megjelent regényének (Jánoska) valós személy a hőse, aki 1944 október végén menekült sorstársaival együtt Németországba, hogy aztán onnan visszatérve, 1948-ban a kitelepítettek, ahogy itt mondják, az elűzöttek közé kerüljön. Az író könyvét pikareszk fikciónak nevezi, némi Vonnegutos beütéssel. A Johanná lett Jánoska a rendszerváltáskor magát tehetősnek beállító üzletemberként tér haza, vállalatot alapít, Székesfehérvár díszpolgára lesz, haláláig legendák lengik körül. Élete ezen időszaka is regénybe kívánkozik. A szerző könyve korántsem szolgaian követi a valóságot, bár kétségtelenül a Macher János által elmeséltek adják a vázát. Macher leszármazottjai, cégének örökösei mindent megtettek azért, hogy a regény ne jelenhessen meg. Terjesztését és bemutatóját is megpróbálták a kegyeleti jogokra hivatkozva megakadályozni – sikertelenül.
Kitelepített hősünk előbb gyári munkás és kommunista párttag lesz a szovjet megszállási övezetben, majd átszökik az amerikai szektorba, ahol seperc alatt az USA hadseregének dzsippel közlekedő, dollárral kitömött, kurvázós tisztjévé avanzsál.
Ez maga a megvalósult pusztavámi amerikai álom! És ehhez még angolul se kellett Johannak tudnia. Meglehet persze, erről nem tesz említést a könyv, hogy a keletnémet titkosszolgálat gyorsított tanfolyamán abszolválta a nyelvet.
Keményebben lép bele a falu lelkébe (a múlt sötét emlékeit azóta sem feldolgozó kollektív tudatalattiba) egy elsőre történeti tényfeltárásnak tetsző, de valójában az emlékezés, a múltidézés esetlegességére, megbízhatatlanságára rámutató 2022-es monográfia. Boros Anikó (Pusztavám 1944) munkája rendkívüli kutatómunkát és alaposságot tükröző, a reveláció erejével ható tanúság- episztemológiai értekezés.
Boros, aligha véletlenül, Randolph L. Brahamnak a magyarországi holokausztot elfogulatlanul feltáró könyvéből idézi, mi is történt Pusztavámon 1944. október 16-án: „Az 1940-es évek elején a helyi német ajkú lakosság körében a »népi németek« szövetsége, a nemzetiszocialista célokat követő Volksbund erős befolyásra tett szert. 1944. október 15-én a Horthy kormányzó proklamációjáról értesült – eredetileg Jolsván felállított, később pedig Pusztavámra szállított – zsidó orvos-mérnök munkaszolgálatos század tagjai a háború végét nyilvánosan ünnepelték (...), ami több Volksbund-vezetőt félelemérzettel töltött el. A pusztavámi németek vezetői, a munkaszolgálatosok lázadását jelentve, a székesfehérvári SS-parancsnoksághoz fordultak segítségül. (...) Teherautón érkeztek a faluba (a Waffen SS katonák), megkezdték a legnagyobbrészt fiatal magyar munkaszolgálatos egybegyűjtését, és a község határában halomra lőtték őket. A 216 áldozat holmijain másnap a vérengzésben tevékenyen résztvevők osztoztak. A (kivégezetteket) a háború után exhumálták, sírjuk a budapesti Kozma utcai temetőben van.”
Boros Anikó a világ számos levéltárában kutatva a tanúvallomások és a visszaemlékezések tükrében a legapróbb részletekig feltárja a tömeggyilkosság körülményeit, de tartózkodik attól, hogy állást foglaljon. Nem vádol senkit bűnrészességgel, leszámítva persze a géppisztollyal gyilkoló SS katonákat. A tanulságok levonását, az ítélkezést rábízza az olvasóra. A honi hatalom a magyarországi németséget is közellenségnek tekintette, a győztesek által a potsdami konferencián ránk oktrojált kollektív kitelepítést szolgaian végrehajtva. Ugyanúgy deportálták őket, mint évekkel korábban zsidó honfitársaikat. Persze a német magyarokat nem semmisítették meg milliószám, de közel kétszázezrük életét a végtelenségig megkeserítették. Pusztavámról 611 embert űztek el a potsdami megállapodás alapján.
Az is kiderül, hogy a pusztavámi valódi bűnösök, a helyi Volksbund-főnökök, élükön a cipész Stammler Ferenccel, akik a falubeli németek többségével együtt a németországi Geretsriedben telepedtek le, megúszták a felelősségre vonást. Bár a székesfehérvári népbíróság távollétükben elítélte őket, kolóniájuk tisztes öregkort megélt, megbecsült vezetői maradtak halálukig. A falu egykori lakói, akik közül bizonyítottan sokan maguk is végignézték a tömeggyilkosságot, mi több, a munkaszolgálatosok használati eszközeit, ruháit is kiosztották közöttük, a maguk módján mosták kezeiket. Természetesen jogi értelemben nem voltak bűnrészesek, még csak pszichikai bűnsegédek sem, de az embertelen bűntett örök nyomott hagyott a lelkiismeretükön. (Már ha volt nekik.)
A Sárkány regényében megénekelt Jánoskáéban is minden bizonnyal, aki 14 éves gyerekként látta a mészárlást.
A kitelepítést követően ő is a Geretsriedbe került, és a Volksbundista, háborús bűnös öregek iránymutatása mellett igyekezett új életet kezdeni. A katarzis odakint is, ahogy a hazatelepülés után Pusztavámon, elmaradt. A Münchenhez közeli német kisvárosban múzeum mutatja be a Magyarországról kitelepítettek életet, évkönyvek számolnak be mindennapjaikról, de a tömeggyilkosságot még csak nem is említik. Mintha meg sem történt volna. Sárkány könyvében is elsikkad a község határában megesett bestiális gyalázat. Valószínűleg történetközlője, az akkor már 60 körüli Jánoska, aki olvasta és jóváhagyta a kéziratot, nem akarhatta, hogy az ő regényes életrajzán foltot ejtve, a szimpla említésen túl szó essen erről.
(Boros Anikó: Pusztavám 1944 - Tanú(ság) - vallomás - emlékezet. Kronosz Könyvkiadó, 2022; Sárkány Márta: Jánoska. Dodeskaden Kiadó, 2023)
