Írtam egyszer egy filmes szinopszist, valahogy nem bírt bennem maradni. Egy húszperces szösszenet lett volna, rövid-játékfilm. Még az is megfordult a fejemben, hogy megrendezem. Hátha összejön, saját pénzből, vagyis pénz nélkül. Azért az önbizalom nem volt nagy, meg operatőrt is kellett volna találni, megmutattam hát egy filmes ismerősömnek a tervet. „Lehet ebből valami, mert nem biztos, hogy nagyon életképes az egész, talán tök érdektelen?” – motyogtam. A válasz határozott volt: „Hát, figyelj, ha a főhős alakjához találsz egy színészt, aki húsz percig leköti a figyelmet, akit nézni akarok, akkor működhet a dolog.”
Így van, ilyen „egyszerű”. Találni kell egy varázslatos színészt. Nem baj, ha kicsit szimpla, csikorgós a sztori, elég, ha van benne megfelelő hitelesség.
A többit majd ő megoldja. Mert ő maga egy sztori. Minden rezdülése egy jelenet, egy fordulat, egy flashback, újra megélt emlék a múltból, a történelem lélektani kisülése. Nem baj, ha átlagosak a helyszínek, ha nem tarkállik eredeti elemektől a látványvilág. Mert ő maga a látvány. A kiszámíthatatlanul változó, újraformálódó plasztika.
Mindezt tudjuk, ösztönösen érezzük. Bármilyen ostobaságot megnézünk, ha kedvenc színészeink játszanak benne, mert tőlük biztos kapunk valamit, őket nem lehet elrontani. A producerek is nyitottabbak egy filmterv iránt, ha garantált egy sztárszínész valamelyik szerepben. És a rendezők többsége is tisztában van vele, hogy ha rábízza magát a színészekre, segít kibontani tehetségüket, „formavilágukat”, nagy utat tesz meg egy sikeres alkotás felé.
A régebbi tévéfilmek nem is nagyon tudtak másra építeni a takarékos technikai és gyártási feltételek miatt. Számtalan esetben elég is volt. Emlékezetes produkciók sora készült a színészi teljesítményekre épülve. Nem egyet ma is élvezettel néz az ember. Ami kicsit meglepő, mert be kell látni, hogy nagy sztárok ide vagy oda, sok színészcentrikus film megkopott az évek során, nem könnyű belehelyezkedni elmúlt korok eszköztárába, stílusába. Ott a nagyobb esély, ahol kevés a játék, az alakítás, ahol inkább maga a színészegyéniség, az esszencia jelenik meg.
Ismert gondolatok nyilván akkor szakadnak fel az emberből, ha nagy élmény éri, amely újra rájuk döbbenti. Nos, számomra ezúttal egy 1989-es tévéfilm, a Fagylalt tölcsér nélkül gerjesztett efféle ingert.
Elég gyakran veszik elő a köztévés csatornák, elérhető a Videán is. Felvidéki Judit rendezésében érzékletesen idézi fel a rendszerváltás előtti korhangulatot, a polgári értékrend, a fogyasztói világ teljes térhódítását, ahol még senki nem számít politikai változásokra, de már egy másik rendszerben él. A film ezt a változást erős aggodalommal, enyhe ellenérzéssel ábrázolja – igaz, részben a jóléti társadalomban jelentkező elidegenedésről szóló nyugati mintákat követve. De a közeg megjelenítése, amely jelen esetben egy balatoni szakszervezeti szálló, a beutalójukat élvezők tarka társadalmi metszetével, meglehetősen harsányra sikeredett. Elsősorban azért, mert az anyagias szemléletet képviselő mellékszereplők alakításokba burkolóznak, karikíroznak. Ma már nehezen élvezhető módon.
Ám mindennek nincs igazi jelentősége, mert a fókuszban, az ellenponton Kútvölgyi Erzsébet áll. Az alkatával, törékenyen kemény, szerény női szépségével. Egy máshova vágyó, magába zárkózó ember, aki viseli az életet. Gyakorlatilag egyedül neveli a fiát, mert férje amikor csak tud, távol van, de nem válik, hogy a gyereknek apja, családja legyen. Olykor felparázslik benne az indulat, de visszafegyelmezi magát, nehéz szívvel végzi a kényszerű fegyelmezéseket, tűri, hogy a kamasz az apját kultiválja. Igyekszik biztosítani a tisztes megélhetést, de szakfordítói munkája nem igazán elég hozzá. Nem borul ki, nem törnek előle belőle nagy drámai monológok, nem vitatkozik, nem fogalmaz meg elveket, hogy nem így kéne élni, meg tessék jobban egymásra is figyelni. Ő nem tudatosan, hanem alkatilag, pszichésen másmilyen. Csendes, érzékeny, segítőkész embernek teremtette az isten. És tudomásul vette, ez nem az ő világa. Ha teheti, félrehúzódik valahova, elszív egy cigarettát, és néz, néz bele gondolataiba, reményeibe. Mi pedig nézzük őt, csak nézzük, nézzük, le nem akarjuk venni róla a szemünk, nézzük, ahogy főz. ahogy a fiával birkózik, ahogy próbálja szemérmesen jól érezni magát, ahogy emészti a bántásokat, és úgy érezzük, talán nekünk sem otthonunk, ami körülvesz. Nézzük, nézzük ezt a Kútvölgyit, egészen addig, amíg ki nem csordul belőlünk valahonnan a könnycsepp.
