Betegsége miatt egy ideje nem léphetett színpadra, de kollégái és a közönség visszavárta. Pályatársai nemrég nyolcvanadik születésnapján a lakásánál köszöntötték. Kiment a teraszra és onnan fogadta azoknak a szeretetét, akiknek fontos volt. Bár én nem voltam ott akkor, de bátran mondhatom, így többes számban, sokunknak fontos volt.
1965-ben végzett a Színház-és Filmművészeti Főiskolán Simon Zsuzsa osztályában. Játszott Veszprémben, Kecskeméten, majd Szolnokon. A hetvenes évek végén Budapestre szerződött a Nemzeti Színházba, majd csatlakozott a Katona József Színház alapítóihoz, ahol több mint tíz évet töltött. A hazai színháztörténetben meghatározó előadásokban szerepelt, például a Csirkefejben, amiért 1987-ben a kritikusok díjazták. Ez aztán később több alkalommal is előfordult. 1994-ben követte korábbi alkotótársát, Székely Gábort az Újszínházba. A teátrum abban a felállásban nem működhetett sokáig, ezért 1997-ben a Radnóti Színházba szerződött. Ott végképp otthonra lelt, kedvelte a közönség és úgy létezett ott, mint, aki hazatalált. Játszott izgalmas szerepeket, még vendégként, aztán később sokáig a Nem félünk a farkastól egyik figuráját. De szeretett például Alföldi Róberttel is dolgozni, a Lear királyban Kent grófot alakította, a Futótűzben pedig – amit éppen a halála napján is műsorra tűztek – egy három oldalnyi monológja volt, de ebben az előadásban is nagy örömmel részt vett, amíg az egészsége engedte. Filmezett is, több alakítása maradandó, például, ahogy Kertész Ákos Makrájának az egyik főszerepében állt a kamera elé.
Szerencsére nagyon sok díjat kapott. Mi néhány évvel ezelőtt, 2017-ben a Nemzet Színésze elismerés apropóján találkoztunk. Emlékszem, akkor közel volt a szerkesztőség a Radnótihoz, könnyen átsétáltam. Mégis izgultam, a művésztársalgóban várt, sokat ült ott, meg volt a saját helye. Odaültem hozzá és olyan szelíden, empátiával nézett a szemembe, hogy azonnal megnyugodtam. Természetes volt, rögtön otthonos légkört teremtett a lényével. A rendezőkről azt mesélte: „Szerencsés voltam, hogy az ország legjobb rendezőivel dolgozhattam. Sorolhatnám hosszan Székely Gábortól, Horváth Jenőn, Pethes Györgyön, Zsámbéki Gáboron, Ascher Tamáson, Gothár Péteren, Novák Eszteren, Valló Péteren, Alföldi Róberten át Zsótér Sándorig.” Amikor a közéletről kérdeztem, akkor is a legtermészetesebben válaszolt: „Azt hiszem, hogy fejlett szociális és igazságérzettel élem az életemet. Nem hazudozok összevissza. Élek, ahogy tudok, ahogy a jó sorsom éppen hozza.” Aztán tovább faggattam, szóba került a színházi élet kettészakadása. Nem felejtem, ahogy cinkos mosollyal, lazán riposztozott: „Nézzen rám, ketté vagyok én szakadva? És azok az emberek sincsenek kettészakadva, akik engem hétfőn felhívtak telefonon és gratuláltak. Ebben benne volt Blaskó Péter, Cserhalmi Gyuri, Székely Gábor és Zsótér Sándor. Aki pedig elsőként hívott: Vidnyánszky Attila. Hol lát itt kettészakadást?” – kérdezte. Jót nevettünk.
Azóta sok minden történt, nem tudom, most ugyanazt mondaná-e. De ő tényleg közös pont volt. Sokunk közös pontja. Nagyon fog hiányozni!
