fasizmus;Orbán-rezsim;tanártüntetés;

Amit ki kell mondani

A magyarországi rendszer nem demokrácia. Akkor sem az, ha látszólag vannak választások, demokratikusnak számító intézmények, szólhatunk. És van ellenzék is (még olyan is, mely a kormánypártnál is szélső-jobboldalibb). Egy ilyen rendszerben azonban a rendszer fenntartója az olyan ellenzék, amelynek a legfontosabb a lehetségeshez való alkalmazkodás, vele a vélt siker: azaz a kormányra kerülés. Max Weber ezt nevezi erkölcsi felelősségen alapuló politikának, szemben az erkölcsi meggyőződésen alapuló politikával.

Ez a rendszer az egykori, klasszikus fasizmus demokráciával álcázott, politikailag visszacsempészhetővé konstruált új formája. Ami nyíltan feltámaszthatatlan, azt láthatatlanított formában feltámasztották. A rendszer lényegét teszik „demokráciával” felismerhetetlenné a politikai immunrendszer számára. Ahogy egy halálosan fertőző kórokozó a mutációjával kerüli meg a szervezet védekező rendszerét. Ami miatt a demokraták látványhoz tapadt része nem is tekinti ezt diktatúrának. Hát persze: a Föld is lapos.

Érvényes a vezérelv – ahogy azt a nemzetiszocializmus jogtudósa, Carl Schmitt megfogalmazta: a vezér akarata törvény.

Érvényes a tekintélyelv – a rendszer autoriter. De ez csak egyik jellemzője.

Érvényes az erő elve – mindig mindent a hatalom határoz meg. Csak barát és ellenség van, nincs kompromisszum, ahogy ez parlamentáris demokráciában természetes.

Érvényes a szervezett káosz elve – ma ez az „irányvonal”, holnap az ellenkezője. A Vezér, aki szerint „Európát csak az mentheti meg, ha visszatalál valódi értékeinek forrásához, keresztény identitásához”, arra is képes, hogy elismerését fejezze ki azeri-türk fajrokonának Hegyi-Karabah sikeres „stabilizálásáért” – miután elűzték az örmény katolikusokat. Egyszer majd az is bele fog férni, hogy 1956 nem is forradalom volt. Az alvezérek is bármit mondhatnak és fordítva. Egyszerre van fékevesztett nacionalizmus és mély politikai-lelki közösség egy olyan magyarfaló szomszéd állami politikussal, mint a szlovák Fico.

Érvényes a kirekesztés, vele a gyalázás elve. Csak éppen nem a zsidók, hanem „Brüsszel” (azaz az EU) van soron, „amely nem Moszkva, csak éppen egy rosszul sikerült paródia”. Az ellenzék „dollárbaloldal”, mögötte áll a háttérhatalom, „Soros”, a „tuggyukkik”. Mindenki kirekesztett, aki nem ért egyet a rendszerrel, azaz nem rekeszt ki.

És érvényes a népre, az „emberekre” hivatkozás – a populizmus. Persze, hiszen politikatudományi tény, hogy minden fasiszta és nemzetiszocialista rendszer is populista volt egykor. Ezért a rendszert csak populistának nevezni olcsó politikaszakmai trükk, amivel a mainstream politikai elemzők és a sikerpolitizáló ellenzék gyáván kibújnak a teljes igazság kimondásának etikai követelése alól.

A rendszer nem posztfasiszta (ahogy TGM szerint), mert nem fasiszta. Nem az egykori fasizmus/nemzetiszocializmus támad föl nyílt fasiszta formában.

Nincs megmondva semmi azzal sem, hogy ez a rendszer pusztán autoriter, vagy pusztán hibrid, vagy választási, vagy vezérdemokrácia. Nem is a Kádár-rendszer továbbélése, még ha annak nyomai is beépültek. Ez a rendszer együttesen mindaz, ami fentebb fel lett sorolva. Azaz fasisztoid. A klasszikus fasizmus mutációja. Akármennyire szokatlan is egyelőre ez a kifejezés.

Ernst Nolte 1963-ban a klasszikus fasizmust a maga korában (1920–1945) vélte tárgyalni. Az elmúlt években egész sor irodalma született az egykori fasizmus feltámadásáról, alakváltó formában (F. Finchelstein, W. Connolly, J. Stanley, R. O. Paxton, T. Snyder). Magának a fasizmusnak a kora valójában csak most kezd kibontakozni.

A rendszernek ez világos néven nevezése nem terminológiai kérdés, hanem lényegének felismerése. Nyílt kimondásával lehull a rendszer álarca, a „demokratikus” látszata, vele megsemmisül a rendszer legitimitása. Az erkölcsös – és hosszú távon eredményes – politizálásnak ez az alapja.

A mai rendszerrel szemben hatástalan a jog- vagy szakpolitikai törvényszegéseket számon kérni, mert ezt a számonkérést úgy engedélyezi, hogy magát a kritikát semmibe veszi, viszont fölhasználja az ellenvélemény engedélyezését saját „demokráciájának” bizonyítására. Fasiszta gyökerű, politikai szellemiségű rendszer eleve az ellenségének tekinti az ellenzékéket. Folyamatosan rágalmazza, pocskondiázza, semmibe veszi a nyilvánosság előtti számon kérhetőséget. Ha nincs kimondva a rendszer lényegét jelentő fasisztoid volta, akkor a vele szemben pusztán a távoli nyerés helyett a puszta nyereségre (az átmeneti „sikert” jelentő kormányváltásra) törekvő „ellenzékiség” nem adekvát politikai magatartás. Erkölcsi arcvesztéssel jár. A jelenlegi „ellenzéki” pártok éppen ezért nem hitelesek.

Ha ugyanis az ellenzék netán - „felelősen” felelőtlen ígérgetéseivel a kormányzatét is felülmúlva - választási győzelmet arat, ez rövid idő alatt még nagyobb katasztrófát okozó vereségbe, gazdasági ellehetetlenülésbe fordul át, és az orbáni rendszer visszatér. Mára ugyanis a gazdaság meghatározó többsége betagozódott az orbáni rendszerbe, és mélyállamként megbénítja majd a kormányt.

A rendszer fasisztoid voltának felismerése éppen a középre állást teszi morálisan lehetetlené. A diktált „nemzeti konszenzust” meg végképp. Hogy is lehetne konszenzus az autoriter önkény és a demokrácia között? Miféle „megegyezésről” lehetne szó egy kizárólagos vezér és egy demokrata között? Ezért van, hogy ha valamilyen fórumon valaki fasisztoidnak nevezi ezt a rendszert, leginkább épp nem a rendszer képviselői háborodnak föl. Ők legfeljebb nevetnek vagy gúnyolódnak, nagyon biztosak a dolgukban.

Jól megfigyelhető, ahogy a leghevesebben, legingerültebben azok reagálnak, akik magukat tudva-tudatlanul középre szeretnék pozícionálni. „Tárgyszerűségre” törekszenek: nincs Dunába lövetés, úgy-e! Mindenki mondhatja a véleményét, úgy-e? Vannak választások, úgy-e! És hát még az EU tagja is vagyunk! Lám, ez a cikk is megjelent! Ez jellemzi a kormány oktatásügye ellen tiltakozó tanárok mozgalmát is: „tartsuk távol a politikát”. Mintha az oktatás teljes kormányzati birtokbavétele nem lenne színtiszta politika! Az ilyen tiltakozás annyit is ér.

Ha ezt a rendszert valódi neve alapján ítéljük meg, akkor az első lépésben éppen a középre állók (a valójában a rendszert támogatók) morális legitimitását veszélyezteti. Mert demokrácia és fasiszta gyökerű rendszer között nincs középút. Egy demokrácia vagy átbillen fasizmusba, mert letéteményeseinek többsége, a választók nem képesek felfogni döntéseik következményeit, vagy nem billen át, mert megóvja saját történelme és kultúrája. Átmenet nincs.

Nem arról van szó, hogy ki kellene vonulni a parlamentből. Továbbra is ki kell használni az ebből következő lehetőségeket. Azonban úgy és csakis úgy, hogy mindig ki legyen mondva a rendszer lényege, igazi neve, az, hogy fasiszta gyökerű, tehát fasisztoid. Erre ma az Istennek se lenne hajlandó egyetlen „ellenzéki” párt sem. Mit se számít, ahogy ők maguk sem osztanak-szoroznak. A meggyőződés politikája mindig hosszú távon eredményes. Így lehet megtagadni azt, hogy az ellenzék cinkos legyen a rendszer demokratikus látszatának fenntartásában.