lopás;közpénzek;Orbán-rendszer;Kentaurbeszéd;politikai rendszer;

- Szentpéteri Nagy Richard: A rendszer pénze

A magyar politikai rendszerről szólva mindenekelőtt a hatalomról kell beszélnünk, amely magáért való, öncélú, magától értetődő és magából érthető meg. Aztán az ideológiájáról kellene szólnunk, amelyről azt kellene megállapítanunk, hogy nincs (vannak ugyan – természetesen – olyan elemek, panelek, markerek és mondatok a rendszerben, amelyek ideológiára vallhatnak, de egyrészt ezek állandóan változhatnak, másrészt ezek összessége távolról sem koherens annyira, hogy eszmerendszernek lehessen hívni). Végül a családról, a nacionalizmusról, a népiségről és a függetlenségről kellene beszélnünk – lényegében ebben a sorrendben –, hogy a rendszert megértsük, és valóban: a szótárt már nem sok kifejezéssel kell bővítenünk ahhoz, hogy teljes legyen a kép.

Most azonban a rendszer gazdaságáról értekezünk, és nincs már sok terünk. Cikksorozatunk eme befejező részében ezért a közlopás ideológiájának morzsáit szórjuk szét a termékeny talajon, és nem várunk csodát.

Azt ugyanis egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy egy rendszer szolgái és nagyjai egyaránt eltérülnek helyenként az útról, és elhajolnak a bűnben, kicsit maguk felé hajlik a kezük, néha lenyúlnak egy-egy megbízást, túláraznak időnként némely projekteket, nem vallanak be bizonyos jövedelmeket, korrupciós százalékot számolnak fel, felelőtlenül kezelik a közpénzt és – horribile dictu – lopnak. Ezt olyannyira nem nehéz elképzelni, hogy a magyar társadalom egyenesen ezt tartja a hatalom természetének, urambocsá' a lényegének.

Csakhogy a mai magyar politikai rendszerben távolról sem ez a helyzet. Az ilyesmi feltételezése egyenesen félreértése a rendszernek. Aki a mai rendszert a fenti módon írja le, és olyasmit állít, terjeszt vagy – igen – bírál, amit az előző bekezdésben mondtunk, az segíti, szolgálja, építi a rendszert, mert félretájékoztatja magát és hallgatóságát, s ezzel becsapja közönségét, miáltal a rendszernek tesz jót, a hatalom érdekét szolgálja. A hatalomnak ugyanis igenis jó, ha csak ilyesmi terjed róla (jelezzük, hogy az ellenzéki pártok nagy része éppen ebben szolgálja az őt is kitartó aljas rendszert).

A magyar politikai rendszerben a lopás, a közpénz eltulajdonítása nem valamiféle side effect, valami anomália, valamely kizökkent állapot, valamiféle természetes velejáró, szükséges, elkerülhetetlen kisiklás, oldalági következmény, nem-szándékolt realitás. hanem a rendszer lényege. Sőt, kizárólagos lényege.

Ebben a rendszerben nem azért épül valami – egy épület, egy vasútvonal, egy atomerőmű stb. –, hogy az elkészüljön, és a tervezés, kivitelezés, számlázás közben esetleg sikerüljön lenyúlni pár száz milliót, pártíz milliárdot. Hanem azért épül meg valami, azért valósul meg egy beruházás, azért tervezik meg egyáltalán a projektet, hogy lenyúlják a közpénzt. Ez a projekt célja. Ez az egyetlen rendeltetése. Azért van, hogy ez legyen.

És nemcsak arról van szó, hogy a projekt egyetlen rendeltetése, célja, oka, raison d'être-je a közpénz eltulajdonítása, a lenyúlás, a lopás maga, hanem arról, hogy ezen kívül nincs még side effect-ként, melléktermékként sincs semmilyen más következmény, legkevésbé maga az adott projekt formális nevének, névleges céljának megfelelő hatás. Sőt, sokszor éppenséggel káros, jó esetben felesleges az adott beruházás, nincs is szükség rá, vagy legtöbbször éppen az ellenkezőjére lenne szükség. Nem is kell, hogy megvalósuljon a beruházás, felépüljön az objektum, befejeződjék a munka. E látszattevékenység úgyis csak kirakat, Patyomkin-falu, komédia. Legelsősorban is pénzmosás. A rendszer a lopás rendszere.

Ezt a szisztémát a világ sok országából és a magyar múlt számos korszakából is meg lehetett tanulni, de a magyar miniszterelnök szegényesen személyes okból mindenekelőtt Oroszországra helyezte megfigyelő tekintetét. Az éppen hatalmi okból, hatalmi célok érdekében folytatott irdatlan, végeláthatatlan vagyonfelhalmozást a magyar politikai rendszer vezetője Putyintól tanulta, aki hatalmi éveinek jelentős részében – éppen későbbi, még nagyobb hatalmát megalapozandó – szinte kizárólag csak vagyonfelhalmozással foglalkozott. Tevékenysége elérte célját, ahogyan a magyar miniszterelnöké is.

Csakhogy időközben (erről másutt szólunk) a magyar kormány – egyedül a miniszterelnök személyében rejlő okok miatt – Oroszországhoz kötötte a nemzet sorsát, az orosz kormány bábja lett, a putyini személyes érdekek ócska kiszolgálója.

Abból a célból, hogy a Nyugat ne szóljon bele hazánk ügyeibe, és így szabadon kiépíthesse átkos rendszerét, a magyar kormány eladta az országot az orosz birodalmi érdekeknek. Külpolitikai szuverenitását elvesztette: ma a magyar állam orosz birodalmi célokat követ Európában és idehaza egyaránt.

Pedig az ilyen kapcsolattól minden kormánynak – és különösen minden magyar kormánynak – mindenkor óvakodnia kellene. A jövőbelátó Jókai egykor, A jövő század regénye című jelentős művében bölcsen mondta ki, hogy „a XX. századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a múlt században – hanem félelmesebb. Még a XIX. század napóleoni vészalternatívája ez volt: Európa 50 év alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van: kozákká is, respublikává is.” Majd hozzátette, hogy „az európai sajtónak egyharmad része az orosz köztársaság magasztalásával foglalkozik. Azonkívül egy egész ligája a becsületes, jóhiszemű doktriner-szocialistáknak ingyen, a maga kenyerén fárad a propagandájukban.”

Jókait azért idéztük, méghozzá ugyanonnan, ahonnan első cikkünkben citáltuk, hogy visszatérjünk a kiinduláshoz, a jövő felvillantásának kockázataihoz. Nem kell mondani, hogy ami igaz volt a tizenkilencedik századra, hatványozottan igaz lett a huszadik századra, és még inkább igaz lesz (igaz lett) a mi századunkban.

Ám a magyar politikai rendszer vezetői nem pénzért verik az orosz tamtamot, nem ellenszolgáltatásért propagálják az orosz rendszert. De nem is ingyen szolgálják az orosz érdekeket. Különös bizniszben utaznak: még ők maguk fizetnek érte. Persze a magyar adófizetők pénzén.

Sok furcsasága van e rendszernek, de ez a vonása az egyik legfurcsább és egyben a legegyszerűbb, szánalmasan könnyű gyökerű jelensége e bűnös politizálásnak. Abszorbeálásához alighanem bizonyos előismeretek kellenek.

Mindenesetre úgy véljük, van még mit megérteni a magyar politika százados zsákutcáinak okaiból és a jelenlegi magyar politikai rendszerből. Talán lesz módunk folytatni – hiábavalósága ellenére – e szerény tisztázás sziszüphoszi tevékenységét máskor és másutt is. A magyar politikai rendszer annyira elrejti a valódi arcát a közvélemény előtt, hogy sok idő kell annak elmondására, mit láttunk a maszk mögött.