A nemzetinek titulált értékeknek, szimbólumoknak, ha jól sejtem, az lenne a funkciója, hogy összetartsák a mi kis tízmilliós közösségünket. Ennek meg lehet, hogy csupán az a célja, fogadjuk el és szolgáljuk testvéri szeretettel urainkat, elnyomóinkat, de jó érzés ez a nemzeti, tartozni valahova, valakikhez, történelmi sorsot megélni, közös jövőn képzelegni. Ám hogy ez működjön, és jól érezzük magunkat a buborékban, nagy odafigyeléssel kell kialakítani és ápolni, gondozni politikai-kulturális terét, az egység köteleit. A nemzeti szimbólumok, ünnepek, a történelmi-művészeti mítoszok kiválasztásánál, formálásánál, közvetítésénél el kell érni, hogy senkiben nem okozzanak sérelmeket. Minden esetben meg kell találni azokat az értékeket, amelyekkel bárki azonosulni tud.
A jelenlegi magyar kormányt, bár nagyon nemzetinek tartja magát, kevéssé érdeklik ezek az elvek. Minden eszközzel igyekszik megbontani az egységet. Nem vezet egy nemzetet, hanem nemzetet épít. Meg akarja határozni, ki tartozhat az új magyarsághoz. Nem érdeklik az ellenérzések, a sérelmek, számára mindez csak egyének, csoportok idegenségét jelzi, akiket így ki lehet rekeszteni a nemzetből. Tragikus, hogy a pusztító Covid-járvány idején sem volt képes a magyar politikai élet egységet mutatni, fontosabbnak bizonyult a hatalmi pozíció erősítése, az ellenfél megbélyegzése. Hogyan áll ebből össze a haza képzete?
Hogyan kötődjünk nemzeti kultúrához, ha minden jelentős teljesítményt is összevissza piszkálnak, hogy mi benne a nemzetietlen vagy a nacionalista? Sikerült betegessé politizálni az irodalmi, színházi, filmes életet, kötőjel helyett műanyagfal épült még Szörényi és Bródy közé is. Ha így megy tovább, lassan Petőfi, Ady és József Attila sem lehet már önfeledten a miénk.
Sebaj, vigasztalódik az ember, hiszen ott van a mi nemzeti szentanyánk, a sport. Ott majd nyugodtan összeborulunk piros-fehér-zöld mezünkben. Pláne most, hogy megint van jó Fociválogatottunk. Világklasszissá érő sztárjátékossal. Régi dicsőségünk nem késik hát tovább az éji homályban. Mehetnek a nagy sörmámoros szurkolások stadionokban, képernyők, nyilvános kivetítők előtt. Ünnepi alkalmak az összeölelkezésre. Csupán annyi kell hozzá, hogy mindenki a sajátjának, önnön nemzeti identitása szimbólumának érezhesse ezt a csapatot.
A média, és különösen a közmédia, amely érthető módon magához rendelte a válogatott mérkőzéseinek közvetítéseit, sokat tehetne, hogy ezt a természetes, belülről fakadó összetartozás-élményt megerősítse, és valamilyen kulturális szintre emelje. Nem mondhatjuk, hogy az M4 stábja és mások nem törekednek erre. Csak egy politikailag kettészakadt országban borzasztó nehéz megtalálni az ellentéteken felülemelkedő, felszabadult nemzeti hangnemet. Főleg úgy, hogy a meccsek szünetében jelentkező egyperces hírek azonnal jelzik, hogy a kormánypárt „közcsatornáján” vagyunk, ami felidézi, hogy ez a hatalom rengeteget fektetett a labdarúgásba, a miniszterelnök személyes ügyének és szimbolikus jelentőségűnek tekinti fejlődését. A műsorvezetőktől a szakértőkön át a kommentátorig minden szereplőben érezni némi görcsöt: hogyan lehetne a lojalitáskötelezettségek teljesítése mellett tompítani az állami hátteret, és polgári körítést adni az eseménynek. Külön gondot okoz, hogy a csapatunk közel sem annyira jó, mint amilyen szervezett, lelkes és sikeres. Mennyit erőlködik szegény Hajdú B. István, hogy játékos, szarkasztikus stílusát túlfűtött szurkolói hevülettel vegyítse! Az egész oda vezet, hogy a közvetítések elhagyják a sport szféráját, és üzenni akarnak valamit a válogatottal. Ami visszaköszön szinte minden megszólalásban. Röviden így foglalható össze: bármilyenek is a képességeink, bármennyi nehézség, hátrány sújt, ha megvan az akarat, ha dobog a magyar szív (és vannak jó stadionok), elérjük a sikert! A bolgárok elleni meccsen ez elég viccesen igazolódott. Rosszul játszottunk (van ilyen), mert nem volt meg az akarat(?), de mikor az utolsó másodpercben megdobbant az a szív, a bolgár védő máris fejelt egy öngólt. Talán jobb lenne, ha nem hangolnák be a szurkolói állapotomat, és hagynák megélni azt, amit én szeretek ebben a gárdában és a hazámban.
Tehet azonban bármit a média, ha maga a válogatott üzen valami inkább megosztó, az összeborulás nemzeti pátoszától távolító dolgot. Senki sem akarja kitiltani a stadionból az ultrákat. Ők is a nemzeti szurkolótábor részei. Jó, ha a csapat kapcsolatot tart velük, kezeli őket, próbálja formálni arculatukat. De nem biztos, hogy minden meccs után előttük kell elénekelni a nemzeti himnuszt. Még zavaróbb, ha a vereség nélküli továbbjutást hangsúlyosan velük ünneplik meg a stadionban, közös iszogatással, énekléssel, felöltve pólójukat. Ez már szimbolikus hatást kelt, és az ultrák ne legyenek a magyar szurkolótábor szimbóluma! Ez a Carpathian Brigade '09 vezette fekete sereg most is ilyesmiket skandált az utcán vonulva: „Kiszopják a faszomat a szarházi, balkáni csapatok! Ki nem ugrál, büdös román…!” Ez a nemzet hangja?
