Két hete vagyok az idősek otthonában. Lehet, hogy egy napon így kezdem majd a memoáromat, ahogy Oskar kezdte a maga visszaemlékezéseit az elmegyógyintézetből A bádogdobban. De máris finomítanom kell, nehogy valaki azt higgye, hogy van összefüggés a kétféle intézet között, bár tudjuk, hogy még ott is, ahol sok normális embert zárnak össze, időnként meghajlik a rend. Csakhogy most semmi sem ennyire regényes: anyám nyáron költözött be egy budapesti otthonba, közös elhatározással és nagy reményekkel, én meg valami sürgős munka miatt vendégeskedem nála. Bécsi lakosként megtehetem, megengedi a szabályzat, és még a pénztárcámba sem kell mélyen belenyúlni, mint egyébként.
Egyből felelevenedtek bennem egykori bentlakásos emlékeim. A kilencvenes évek elején kerültem Aradra fogtechnikusi főiskolára, azzal a bújtatott elképzeléssel, hogy kis erőfeszítéssel akár fogorvos is lehetek. Négyen jutottunk be szatmáriak, és négyen kerültünk egy szobába a középiskolásoknak kialakított kollégium legfelső emeletén. Arad addig nem volt egyetemi város, nem is nagyon volt felkészülve ránk, ezért is találták ki ezt a köztes megoldást, és vélhetően nem kevés izgalommal és szorongással várták, hogy mi lesz, ha két – az évek számát tekintve közel álló, ám mentalitásban nagyon is eltérő – generációt zárnak össze. Eleinte nem kevés naivitással azt hitték, hogy majd minket is úgy tarthatnak kordában, akár a sulisokat, de mi az egyetemisták kivívott önállóságával magasról tettünk minden szabályra, óvatos elkülönítésre. Lett is ebből baj bőven. Már amiatt is, hogy a felső emeletre csak férfi hallgatók költözhettek be, viszont a sulisok három szintjén akadt női részleg is…
Tizenkilenc évesen szakadtam ki az otthon buborékjából, és be kell ismernem, hogy itt és ekkor kezdődött el igazán a felnőtt életem. Hamarabb tanultam meg éktelenül káromkodni, mint bármit a fogak titkairól. Kénytelen voltam, hiszen úgy tűnt, ez az érdekérvényesítés maszkulin nyelve. Hosszú időbe került, amíg elhagytam a trágárságot, még úgy is, hogy leginkább az én fülemet bántotta. De itt kezdtem valóban elviselni minden jó vagy rossz döntésem következményeit. Azt is, ha anyai tanácsra beáztattam a zoknijaimat, hogy könnyebb legyen majd kimosni, aztán öt napig „bokros teendőim” miatt feléje se néztem, mintha azt gondoltam volna, hogy a mosószeres lé önmagában is megoldja a dolgot. Hát nem. Sok új zoknit kellett vennem akkoriban, le-lecsípve a havi járandóságomból. És azt is, hogy elvesztettem a személyimet, vagy nem jártam be a reggeli órákra, aztán a délutániakra se nagyon, mert színházi rendezésekről álmodva egyre jobban beláttam, hogy mennyire párhuzamos velem a fogászmesterség univerzuma. Mégis, ezek a különös bentlakásos „tantárgyak” a maguk alig kitapintható vizsgáival tettek java részt azzá, aki ma is vagyok.
Az anyám „bentlakása” kevésbé vad és kevésbé szilaj, itt sokkal finomabban jelentkeznek azok a folyamatok, amelyek a mi mindennapjainkat is meghatározták. Például a tulajdon kényes kérdése. A minap jöttem fel a másodikra, s a folyosói virágok között egy cetlit vettem észre, amely finoman, a szavak mögül alig észrevehetően kikukucskáló fenyegetéssel kérte az ismeretlen lakótársat, hogy tegye vissza az elvitt karácsonyi kaktuszt. A fehér kaspóval együtt. Mert az nem azért van kint, hogy bárki hazavigye. Pár napig ott árválkodott a számomra minden lépcsőzésnél szemrehányóbb felirat, amíg – nem bírva a lelki a hadviselést – a tettes vissza nem vitte a növényt. Mi ezt még ajtócsapkodással vegyített ordító szentségeléssel oldottuk meg.
És a szerelem is ugyanúgy burjánzik. Anyám élvezettel osztotta meg velem többször is azt a történetet, miszerint a tízéves múltra visszatekintő pár úgy költözött be, hogy egybenyitották a teraszukat, ám a bácsit pár hónap után elcsábította egy mindenre (is) képes bentlakó. És mindez kilencvenévesen! Hetventől felfelé ugyanis egyre kevesebb férfi jut egyre több hölgyre, tehát a „friss hús” hamar elkel. A csábítás persze viszályt szült, az erkélyt újra áthatolhatatlan fal szelte ketté, hogy aztán a halál tegye ki a pontot a történet végére, aki itt bizony elég gyakori vendég.
Talán csak az idő más, és a szereplők lassúbbak. De ez tényleg csak a felszín, az anatómia sajátos és csípős tréfája. Néha elnézem az erkélyről, ahogy komótosan, járókerettel teszik meg az olykor végtelenül hosszúnak tetsző utat a kijáratig, alig értik egymás szavait, pláne ha rendetlenkedik a hallókészülék, miközben minden érzelem, szenvedély ugyanúgy pezseg bennük, ahogy a mi ereinkben is forrt sok évvel ezelőtt. Az élet tehát nem igazságtalan. Csak a váz, a porhüvely repedezik, mintha egyre nehezebben férnének el benne az elmúlt napok, évek emlékei. Mintha megtelnénk a múlt boldog súlyával, hogy egyre inkább meg tudjunk békélni a belátható jövővel. Mi még türelmetlenül haraptunk, téptünk ki nagy falatokat belőle, ők viszont finoman kóstolgatják, mint az ínyenc, akit egyre nehezebb meglepni. Jóllakni persze sosem lehet. Talán ez az élet egyik legfájóbb és legszebb csodája.