Nem sokkal lehettünk nagyapám halála után, elsős gimnazista voltam, amikor első alkalommal mentünk ki úgy halottak napján a temetőbe, hogy ezen a novemberi gyásznapon annak a fiatal kamasznak, aki akkor voltam, a gyász elsőként volt személyes élménye. Indulás előtt beléptem a nappaliba, ahol a szoba hosszában a padlótól a plafonig katonás rendben sorakozott az apám gyűjtötte közel négyezer kötet. Ahogy megfordultam a szobában, hirtelen átfutott a fejemen, hogy majd mindet elolvasom.
Ebben ma egyszerre érzem a komoly elhatározást és egy még nagyon fiatal embernek a vállalások súlyát nem ismerő akaratlan fellengzősségét. A temetőig tartó hosszú gyalogúton maradt idő, hogy a könyvtárszobában – ritka alkalmakkor a nappalit apám nevezte így – rám törő mondaton elgondolkodjam. Apám közgazdász volt, egy, a kor színvonalán korszerű és sikeres céget irányított, amit a NER egyik kulcsfigurája nemrégen bekebelezett, de ez már egy másik történet. Lelkében és habitusában mégis sokkal inkább elveszett bölcsésznek lehetett nevezni, mint vállalatirányítónak. Régen halott ő is. Szenvedélyesen olvasott, vagyonokat költött könyvekre, pedig ez a hóbort abban az időben még nem számított drága mulatságnak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a tény, hogy a nappali polcaira kizárólag azok a kötetek kerültek fel, amiket elolvasott. A könyv ebben a lakásban nem szobadísz volt, már csak azért sem, mert testvéremmel egymásután emeltük le a Verne- Jókai- és Dumas-köteteket, és cipeltük be azokat a gyerekszobába, hogy később áttérjünk Dosztojevszkijre, Tolsztojra, Anatole France-ra, Kosztolányira, Mikszáthra és Krúdyra.
Tizenöt évesen képtelenség felmérni, mit jelenthet az a vállalásba rejtett mondat, hogy végig szeretném olvasni a magyar és a világirodalmat. A kijelentéssel nem akarom szellemileg kiskorúsítani azt a valaha volt ént, aki az akkor nemrég elhunyt nagyapjának sírjához bandukolt azon a szürke novemberi szombat délutánon, és akinek már akkor is lehettek elképzelései az irodalom – fogalmazzak így – kiterjedéséről.
Ettől a délutántól lassan negyven év választ el, mégis sokszor eszembe jut. Gyakran teszem fel magamnak a kérdést: hogy állok egykori vállalásommal. Olvasok-e eleget, megfelelő ütemben haladok-e, képes vagyok kiszorítani az időből azt a napi néhány órát, amikor választott könyvem fölé hajolhatok. A végzetes kérdést, hogy a végére érek egyszer az olvasmányaimnak, már fel sem merem tenni. Igaz, az elmúlt egy évtizedben akadt néhány év, amikor minden létező állásból elbocsátva, az isten háta mögött, bizonyos értelemben a lét peremén, szellemi szabadfoglalkozásúként heti két-három könyvrecenziót írtam, és igyekeztem ebből megélni. Gyötrelmes és gyönyörű időszak volt. Az ilyen munkát mindig is gyalázatosan fizették, így megélni nem lehetett belőle, mégis egész nap olvasni, jegyzetelni, kritikai és bírálati szempontokon gondolkozni, fogalmazni, kéziratot tisztázni nagyon is emberhez méltó feladat volt.
Még akkor is, ha könyvekkel folytatott versenyfutás megnyerhetetlen.