Nehéz eldönteni, hogy végleg véget ért vagy éppen visszatér a XX. század. Ha a közel-keleti vagy az európai hadszínteret nézzük, akkor talán az utóbbi, ám Henry Kissinger szerdai halálát nem túlzás egy egész, több emberöltőn átívelő korszak lezáródásának tekinteni. Esetében adja magát a számmisztika: kerek 100 évet élt, s ebből csaknem hetvenet úgy, hogy jóformán az egész világra nagy hatással volt. E hatás megítélése még sok fejtörést fog okozni a történészeknek és nyilván nem mindegy, hogy honnan szemléljük a tevékenységét. Ami biztos: az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítéséért dolgozott, s ebben nagyon hatékony volt.
Eredetileg Heinznek hívták, bajorországi zsidó családban született, szüleivel 1938-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba. Csak kamaszkorában tanult meg angolul, egész életére megmaradt erős német akcentusa és a labdarúgás iránti szenvedélye. New Yorkban nappal egy borotvaecseteket gyártó üzemben dolgozott, esti iskolából került a Harvardra, ahol végül doktorátust szerzett, így lett a megszólítása egész további életére Dr. Kissinger. Előbb azonban még szolgált a háborúban, nyelvtudása és intelligenciája révén a katonai hírszerzéshez osztották be, de így is volt alkalma fegyverrel harcolni. 1945 tavaszán huszonkét évesen és egyszerű közlegényként egy német kisváros katonai adminisztrációjának az élén találta magát – ez volt első kormányzati tapasztalata.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Harvardon szenzációt keltett az értelmi képességeivel. Az alapszak végén írt diplomamunkája 400 oldalt tett ki, miatta vezették be a 35 ezer szavas (nagyjából 120 oldalas) terjedelmi korlátot. A PhD fokozat megszerzése után is az egyetemen tanított és kutatott. 1957-ben megjelent, Nukleáris fegyverek és külpolitika című könyve jelentős visszhangot keltett, ami nem is csoda, hiszen alaptézise az volt, hogy egy következő nagy háborúban célszerű lehet az atomfegyver bevetése. A 60-as években a republikánus elnökaspiráns Nelson Rockefeller külpolitikai tanácsadójaként is működött, így ismerte meg Richard Nixon, aki 1968-as választási győzelmét követően nemzetbiztonsági főtanácsadónak nevezte ki. Személyes kapcsolatuknak köszönhetően Kissinger teljesen a háttérbe szorította a külügyminisztériumot, így érvényesült általában „reálpolitikának” nevezett irányvonala: kereste a megegyezés lehetőségeit a Szovjetunióval, tárgyalt a vietnámi háború lezárásáról, ám közben gondosan vigyázott az Egyesült Államok befolyására, 1973-ban például támogatta a szélsőjobboldali chilei tábornokok véres puccsát. Két éven át, 1973 és 1975 között egyszerre töltötte be a nemzetbiztonsági főtanácsadói és a külügyminiszteri tisztséget.
Meghalt Henry KissingerÍgy alakult ki róla a két, azóta is egymással viaskodó kép: egyrészt Nobel-békedíjat kapott a vietnámi háború végét jelentő párizsi békeszerződésért, elérte, hogy enyhüljön a kelet-nyugati feszültség és beinduljon a végül óriási kelet-európai változásokhoz vezető „helsinki folyamat”, másrészt Indokínában és Latin-Amerikában emberek tíz-, ha nem százezrei haltak meg a Kissinger által is helyeselt bombázásokban vagy a katonai junták gyilkosságaiban. Ugyancsak hozzá fűződik az amerikai-kínai párbeszéd megkezdése, annak minden, máig meghatározó, globális kihatásával. A néhai amerikai külügyminisztertől Pekingben most úgy búcsúznak, mint Kína nagy barátjától.
Kissinger az elmúlt csaknem fél évszázadban sem tétlenkedett. Diplomácia című 900 oldalas könyve a nemzetközi kapcsolatok egyik alapműve, tanácsadó cége a világ számos kormányának dolgozott. Rengeteg kitüntetést kapott, 2004-ben Medgyessy Pétertől vette át a magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal. Nem csak nagyon okos, de roppant hiú ember is volt, élvezte, hogy híres és kikérik a tanácsát, véleményét. A legutolsó időkig aktív maradt, interjúkat adott, konferenciákon szólalt föl, október közepén még a német Welt tévében kommentálta Izrael és a gázai palesztinok háborúját. Nagy idők nagy tanúja, szokták mondogatni, de esetében ez nem teljesen helytálló. Ő alakítója is volt a nagy időknek.
