„Mélységes mély a múltnak kútja” (Thomas Mann)
Mi a történelem, ha a mindennapokban, a politikai közbeszédben, sőt, a történeti írásokban is azt tapasztaljuk, hogy semmi sem annyira bizonytalan, mint a múlt? Megesik, hogy a történelem valamely személyt olykor hősnek, olykor árulónak állít be, illetve láthatunk példát arra is, hogy valamely politikai döntés hatása a történelem alakulására rövidebb távon előnyösnek tűnt, de hosszabb távon bizonyítottan tragédiához vezetett. Amikor a múlt eseményeit akarjuk feltárni, támpontot ad számunkra többek között az emlékezet, a hagyomány, a szóbeli átörökítés, az írásbeliség létezése óta az írott szó, vagy bármilyen formában a rögzített gondolat. Az emberi emlékezetről tudjuk, hogy fölöttébb szelektív és érzelmileg erősen motivált. Emlékeinkben a hibákat homály fedi, a bűnök jelentéktelenné válhatnak és képesek vagyunk csak a szépet, jót felidézni, sőt, a vágyaink olykor tényként őrződnek meg az utókor számára. Közismertek olyan megnevezések, mint például a történelem az emberiség emlékezete, a népek műve, a királyok, hősök tette, a háborúk végtelen sorozata, az osztályharcok terepe, vagy éppen a politika szolgálólánya, stb. A hatalmi emlékezet természetéről pedig azt tudjuk, hogy kész és képes a saját érdekeinek megfelelően a történelmi tényeket gond nélkül átértelmezni, vagy elfelejteni, mit is képviselt akár rövid idővel korábban.
A köztudat, és többnyire az iskolai történelemkönyvek is megelégednek azzal, hogy a történelem a múltbeli események egymásutániságának leírásokból megismerhető formája – a fontosabb évszámokkal, helyszínekkel (és még jó, ha nem titkolják el őket). Azzal a kérdéssel azonban kevésbé foglalkozik a mindennapok embere, hogy valójában mi körül bonyolódnak, formálódnak a történelem eseményei, milyen lényegi erők mozgatják őket. Az alábbiakban megérteni próbálom a történelem mibenlétét néhány filozófiai és szépirodalmi megközelítéssel, melyek segítségével pontosabban tudjuk kijelölni az egyes események, folyamatok valódi helyét, értékét, továbbá hogy – legalább részben – megérthessük a világ „folyását”, s benne az ember térnyerését és jelentőségét.
Filozófusok, szaktudósok, művészek sokasága régóta kacérkodik a történelem titkának megfejtésével. Önálló, mélyre hatoló könyvek, tanulmányok, műalkotások tucatjai születtek e céllal. Sokan szkeptikusan vélekednek: maga a történelem átláthatatlan, kaotikus, titokzatos („mélységes mély a múltnak kútja”) képződmény. Ugyanakkor a történelem hosszabb távon és egészét tekintve mégis egységes struktúrának tűnik, amelyben szabályos, szükségszerű mozgások tapinthatók ki. És mintha kiviláglana a múlt folytonosságában valamiféle előrehaladási tendencia! Abban a vonatkozásban, hogy a társadalmi folyamatok mind differenciáltabb, sokrétűbb formában zajlanak az idő előrehaladtával. Ebben a mélyen rejlő és általános mozgásban ragadhatjuk meg a történelem mibenlétét: a társadalmi jelenségek folytonosságát, az időbeliség végességét-végtelenségét, az objektív erők és a szubjektív hatások sajátos összefonódását.
Közhely, hogy létezik az emberek által zajló történet, illetve a nem embereké (a természeté, az istené, a világszellemé). Ha materialista világnézeti alapon közelítünk, akkor – úgy gondolom – még ma is Marx kísérletéből érdemes kiindulnunk. A történelem fogalmáról vallott nézete többnyire ismert, de a konkrét értelmezése sajnálatosan elmarad, és kiváltképp hiányzik a készség a kritikai továbbgondolásra.
Tekintsünk most az eredeti passzusára! A történelem, filozófiailag kifejezve „az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkéket, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott”, másfelől „a régi körülményeket módosítja egészen megváltozott tevékenységgel”. A szövegrész mondanivalója világos: az objektív helyzetek, körülmények épp annyira alakítják az embereket, mint az emberek a körülményeket. Máshol így összegez: „az ember saját drámájának egyszerre szereplője és szerzője”. Könnyű felismernünk a marxi mondanivaló hármas „pillérjét”: a „nemzedékek egymásutánisága” arra vonatkozik, akik hordozzák magát a történelmet, az idő végtelen folyamatosságában. A jelenben élő nemzedék számára az előző generációk képviselik a történelmet, miközben ők a jövő számára hordozzák a múltat. A folytonosság adott, bár a korábban élők történelme objektíve már lezárult és rögzített, ellenben a ma élők történelme alakulóban van, közvetlen felelősséget rakva valamennyiük vállára. Tehát az élő történelem más hangsúlyt és felelősséget jelent az aktuálisan létező embernek, mint amit a jövő felől nézve a múlt betölt. Továbbá az „anyagok, tőkék, termelőerők” mindenkori szintje utal az objektív, szükségszerű, átörökített reáliák világára, amely dolgok, tárgyak valóban szilárd cölöpként szolgálnak az emberi cselekvés számára, s melyek egyidejűleg töltenek be kényszert (korlátot), illetőleg sugallnak motivációt és lehetőséget az előrelendülésre. Végül a „módosítja a körülményeket” kitétele azt fejezi ki, hogy a mindenkori emberiség mindig hozzá is tud tenni valami újat, többet a megörökölt világhoz. Vagyis a történelem nem fátumszerűen, végzetesen tör be életünkbe. Az ember nem kizárólag a külső tényezők függvénye, hanem – különböző mértékben – alakítja önmagát és környezetét. Kérdés azonban, hogy az egyének szintjére lebontva ez hogyan mutatkozik meg: az ember dönthet-e arról, hogy az aktivitást, az előre haladást, a lázadást, vagy éppen a passzítást, a belenyugvást választja-e sorsának alakításában.
A történelem mibenlétének filozofikus megközelítését két magyar szépirodalmi vonatkozású példával illusztrálom. Márai Sándor A gyertyák csonkig érnek című regényében írja: „ az emberrel nemcsak történnek a dolgok. (…) Az ember csinálja is azt, ami történik vele. (…) Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást.” Vagyis az élet „csinálódik”, tehát a történelem formálódik, nem pusztán automatikusan és végzetszerűen tör ránk. Madách Imre Az ember tragédiájában újabb történetfilozófiai kérdést vet fel: van-e fejlődés a történelemben? Dilemmája, hogy az eszme eszmét vált, egy szintig fejlődik, s utána visszafejlődik. Az egyes történelmi színek a szabadság, a szeretet, a tudás, az egyén és a közösség eszméinek felvirágzását mutatják, míg Lucifer, az örök tagadás képviselője állandóan megkérdőjelezi a jelenvalót. A történelmi fejlődés élén járó nép szelleme alakítja ki a korszellemet, amely magasabb szinten, megszüntetve megőrzi a korábbi korok letűnt eszméit. Ahogy a Bizánc színben olvashatjuk: „Mert egyént sosem. / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Uszója, nem vezére az egyén”.
A történelem, nyilván, bonyolultabb, differenciáltabb képződmény annál, mintsem elég lenne hangsúlyoznunk „az anyagok, a tőkék, a termelőerők” hagyományozódását és utólagos módosítását. Többről és még mélyebb összefüggésről van szó. A személy, a család, a népcsoport, a nemzet élete kétségtelenül sokféle tényezőtől függ: az objektív mozgások, erők, körülmények, kényszerek, társadalmi tendenciák mellett egyidejűleg léteznek s munkálkodnak a szubjektív tényezők, az emberi megnyilvánulások és hatások. Például a világlátások, az előítéletek, a vallási felfogások és fanatizmusok, a hagyományok, az életmódminták, a kulturális értékek, a morális tartalmak, az erények (önfeláldozás, szolidaritás, felelősségvállalás stb) vagy éppenséggel az emberi gyarlóságok (gyűlölet és gyűlöletkeltés, irigység, kisszerűség stb), az akarat, az öntudat, és így tovább. Ezek a szubjektív tényezők és hatások – az anyagi erők, szükségszerűségek mellett, közben és olykor azok megelőzve – végigkísérik a történelmet – függetlenül a társadalmi tértől és időtől, valamint a konkrét politikai-világnézeti hovatartozástól.
A történelem fölöttébb törékeny, örökös alakulás, változás. Nagy kérdés, hogy az ember valóban képes-e tanulni belőle. Lehet pesszimista választ is adni erre a dilemmára. Abban viszont biztos vagyok, s erre napjaink, nyakunkon ülő történelme a példa, hogy az ember megkülönböztetett fontossággal és markáns felelősséggel bír alakításában. A történelem egyidejűleg jelent korlátokat, kényszereket és az ember által formálható, formálandó világot! A jövő titka, hogy jelen világunk miként, mi által válik a történelem részévé. Rajtunk is múlik.