túra;felfedezés;Facebook;blogger;

2023-12-03 08:29:00

„Életek terhét hordozom azzal, hogy ott jártam” – Az elmúlás méltóságteljes szépségét örökíti meg a rejtélyes blogger

Szívszorító fotókkal állít emléket elhagyatott otthonoknak, valaha élt embereknek A Stalker Projekt néven az interneten egy rejtélyes blogger. A helyszíneket és saját személyét is titokban tartja, a felfedezés öröme élteti, és nem a lájkok, vagy a népszerűség. Az ingatlanokat, ahol egyszerre tapasztalja meg az élet és az elmúlás méltóságteljes szépségét, mindig ugyanúgy hagyja, ahogy találta. 

– A Stalker játékok és könyvek iránti rajongásból ered a nevem. Csernobil mellett, a lezárt zónában van a Pripjaty nevű város, ezekben a játékokban találkoztam vele először, élőben is szerettem volna látni. Találtam egy csapatot, oda készültek, egy főt kerestek még maguk mellé. Egy rendkívüli időjárási katasztrófának köszönhetően senki nem volt a városban rajtunk kívül, érintetlenül láthattam. Leírhatatlan élmény volt. Utána kezdett el jobban érdekelni ez a hobbi – idézi fel beszélgetőtársunk.

Ahogy ő nevezi: posztapokaliptikus túráiról készült sokszor szívszorító fotóit, a benyomásait a Facebookon A Stalker Projekt nevű oldalán teszi közzé. A pontos helyszínt sosem árulja el, az ingatlanok így biztosan a méltó elmúlás és nem a fosztogatók keze által lesznek az enyészeté. A személyét pedig azért tartja titokban, mert úgy véli, nem ez a fontos, hanem a projekt szellemisége. Néha társasággal is kirándul, a Facebook oldalán csak a saját, egyszemélyes túráiról olvashatunk. 

Lehet másképp is

– Gondoltam, egy-két ismertebb helyet, elhagyatott laktanyát, kórházat én is bejárok – mesél a kezdeti lépésekről. – Az első túrám Oroszlányba vitt, egy szénosztályozó és egy mozi várta, hogy megnézzem közelebbről. Kezdő voltam, félszeg, védték az épületeket, nem mentem be, de gondoltam, ha már itt vagyok, kirándulok egyet az erdőben. Hazafelé a vonat ablakából több elhagyott építményt vettem észre, akkor találtam ki, hogy összekötöm a természetjárást a felfedezéssel. Egy hónap alatt nyolc túrát csináltam meg, teljesen magával ragadott. Nem terveztem továbbmenni, de mikor vége lett, veszteséget éreztem. Terveztem egy új túraláncot, aztán még többet. Ma már túl vagyok a hetvenediken, sőt, más országokban is megkezdtem a felfedezéseket.

– Az élményeimet a kezdetektől fogva megosztottam az ismerőseimmel, biztattak, hogy ezeket a beszámolókat más is szívesen nézné, olvasná, nem kellene burokban maradnom – magyarázza a közösségi oldal indításának egyik okát. – Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy ez a hobbi rengeteg olyan, sok esetben gátlástalan embert vonzott be, akik nem értik a felfedezés lényegét, csak egyszerű lájkhajhászok. Tolvajok, betörők, vandálok melegágya lett ez a tevékenység, sok közösségi oldal olyan amatőröké, akiknek esze ágában sincs betartani az íratlan szabályokat. Pripyatban egy panelház tizedik emeletéről röhögve dobtak ki egy zongorát, az ezt megörökítő videó készítőinek itthon egyre nagyobb az online követőtábora. De számtalan gyomorforgató példát tudnék mondani: koporsót loptak el, vagy csontokat dobáltak szét egy kriptában. Az ilyen embereknek a „poén” kedvéért semmi sem drága. Ugyanaz megy, mint általában a társadalomban és a médiában: a közönség egy részének ilyesmire van igénye, ez az eladható. Szóval az oldal indításának az volt a másik oka: meg akartam mutatni, hogy másképp is lehet ezt csinálni. A felfedezés örömét akarom átadni, nem az egómat hizlalni meg várni a lájkokat. Az inkognitóm legfőbb oka, hogy én szeretnék lenni „a bárki”. Ha valaki követi a tapasztalatból táplálkozó módszereimet, ugyanúgy megtalálhatja az általam bemutatott helyeket, mint én.

Bozótosból buszmegállóhotelbe

– Nem vonz, hogy beüssem a keresőbe például, hogy „elhagyatott helyek a Balatonnál”, aztán odamenjek századikként. Az ötleteket a Google térképről merítem – osztja meg lapunkkal a módszerét. – Nagy hatással volt rám az említett oroszlányi élmény: a vonatablakból látott helyek a mai napig nincsenek bejelölve a térképeken. Ha hazaérek valahonnan, böngészni kezdem a monitort. A műholdképen lehet, hogy csak egy pötty, de a rutinnak köszönhetően sokkal hatékonyabban látom meg az elhagyott épületeket.

Ha az ember egy izgalmas helyre lel, akár öt órát is el tud ott tölteni, közben szem előtt kell tartani, hogy időben el kell indulni visszafelé, hogy elérjem a legközelebbi település legutolsó tömegközlekedési eszközét. Eddig egyszer számoltam el magam, az egyik tanyatúrán, egy november végén. Villanypásztorok rengetegébe kerültem, szakadt az eső, majd betévedtem egy erdőbe úgy, hogy a tüskés bozóttól moccanni sem tudtam. Közben koromsötét lett, három órára volt gyalog a legközelebbi település, egy buszmegállóban vártam a hajnalt. Szerencsére egy pléd mindig van nálam és életemben először bekapcsoltam a telefonomon a tévé alkalmazást. Időnként arra ébredtem, hogy a helyiek hangosan rám köszönnek.

– Gondos tervezés mellett is lehetnek malőrök – meséli derűsen egy ausztriai-németországi kalandját. – A véletlenek sorozatának köszönhetően lett 71 kilométert jártam be. Jó poén lesz, gondoltam, ha egy túrára fűzöm a más nyelveken viccesnek hangzó nevű településeket, szóval Fucking (a helyiek kérésére azóta átnevezték a helyet), Petting és Fridolfing volt a cél. A lényeg, hogy volt benne eredetileg 50 kilométerre tervezett gyaloglás, de emellé jött vasútfelújítás miatt pótlóbusz, útrövidítés a felszedett sínek mentén, többszörös újratervezés. Máskor leomlott híd miatt volt szükség hatalmas kerülőre. Ezek miatt már nem is tervezek pontos útvonalat, csak markereket teszek a térképre, az élet úgyis közbeszól.

Néha veszélyes üzem

– Többször kerültem már ijesztő helyzetekbe, de lekopogom, eddig mindig megúsztam. Sétáltam be véletlenül lezárt, bekamerázott ipari területre. Szlovákiában egy farmnál megrohant két hatalmas fehér kutya – halljuk a magyar Stalker visszaemlékezését. – Gondoltam, szép nyugodtan elindulok visszafelé, ami azért nem olyan egyszerű, ha az ember a vádliján érzi a termetes házőrző leheletét. Ugyanezen a túrán medvével is találkoztam, szerintem mindenféle színben játszottam a félelemtől. Az történt, hogy földrengés miatt megsérült a túrára kiszemelt ösvény, patak mentén kellett haladni, a vízszintes út egy pár óra múlva függőlegessé vált, egy vízesésénél találtam magamat, vissza kellett fordulnom. Egy bokorban egy hatalmas valaminek a mocorgására lettem figyelmes. Kölcsönösen megijedtünk egymástól, a medve elindult, én némi lemaradással ugyan, de kénytelen voltam követni, arra vezetett az egyetlen út.

– Sokszor megvisel egy-egy hely. Hiszen ez személyes élmény, talán a legutolsó vendég vagyok ott – mesél a benyomásairól a blogger. – Volt már, hogy újra elvetődtem egy korábbi helyszínre, nagyon durva, ahogy pár év alatt az elhagyatott házak eltűnnek a föld színéről. Sok szép, érdekes dolgot találok, hogy az anyagi értéke ezeknek mennyi, azon sosem gondolkodom. Az emlékeim, a benyomásaim a lényegesek, nem a materiális dolgok. Minden helynek hangulata van, akad, ahová belépsz, és nem tudod miért, de nem érzed jól magad. Magyarázat nincs rá, de nem feltétlenül attól függ, hogy történt-e ott valami agresszió. Megnézem a papírokat, a fényképeket, próbálom elképzelni, milyen ember volt, aki ott élt. Attól függően, mennyire tudok azonosulni vele, jön valamilyen hatás.

Nem mertem hátrafordulni. Ellenkező példát is tudok mondani. Az OPNI-ban semmiféle negatív tapasztalatom nem volt, pedig azt szokták mondani, ahonnan ennyi sérült lélek távozott, szellemjárta helyek.

„Mintha örökre velem lennének”

– Valóban, nem feltétlenül legális, amit csinálok – helyesel a kérdésre. – Olyasmi ez, mint a rulettkerék, megpörgetik és éppen megáll valahol. Eddig egyszer kaptak el egy társasággal, elmondtuk, miért jártunk az épületben, megmutattuk a fényképeket, videókat. Értesítették a tulajdonost, de szerencsére nem tett feljelentést. Nyilvánvaló, hogy van bennem egy egészséges félsz. Eszembe jutott már, mit tennék, ha egy elhagyatott tanyán kábítószer ültetvényt, vagy holttestet találnék. Nem tudom, hogy viselném, nem is akarom megtudni.

– Az elmúlásnak és az összeomlásnak, illetve annak, ahogy a természet elkezdi visszavenni a terepet, fájdalmasan gyönyörű összjátéka tárul a szemem elé. Egyfajta keserédes szépség. Olyan intenzív, élettel és halállal kapcsolatos élményeket kapok általa, amiben benne van a minden, az egész világ. Már ezért megéri mindig újra és újra nekiindulni.

Az is eszembe jut néha, hogy az ilyen dolgoknak ott a helyszínen csinálok egy időkapszulát, hiszen így nem vittem el, de tönkre se megy. De mi a garancia, hogy valaki megtalálja? A közzététellel tulajdonképpen emléket állítok. Minden ilyen eset velem marad, hagy bennem egy kis emlékszilánkot, mintha örökre velem lennének páran a bejárt házak egykori tulajdonosai közül. Elbúcsúztam tőlük, az otthonaiktól. Életek terhét hordozom magammal pusztán azzal, hogy ott jártam, és az elmém magába szívta az ott érzékelteket. Leírhatatlan érzés, teljesen átformál.

– Budán van egy egykori üdülő, az egyik mosdójában találtam egy matricát „Csak te tudod, hogy itt jártál” felirattal. Ez lett a mottóm. Fontos, hogy soha ne vegyenek észre, ne hagyjak nyomot magam után. Néha a lábnyomaimat is eltüntetem. Ezeken a helyeken anomália vagyok, akinek semmi keresnivalója nincs ott. A túrák, az olvasóim és én kölcsönösen hatunk egymásra. Nem is gondoltam volna, hogy ebben az országban ennyi csoda van. Nézd meg, mi történt, elindultam: Oroszlányba megnézni két helyet, és ez lett belőle. Mintha a szellem kiszabadult volna a palackból. Megmaradtam annak a kíváncsi embernek, aki voltam. Minden érdekel. Soha nem felejtem el az első pár lépésemet. A felfedezést akkor fogom csak abbahagyni, amikor először fordul meg a fejemben, hogy muszájból csináljak egy túrát.