- Gazdag Gyula: Abból, ami itt most történik, senki nem jöhet ki sértetlenül

A díjat az oktatói tevékenységért kapta, hisz a nyolcvanas évek óta számos helyen tanított, mint a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a kaliforniai UCLA-n, illetve Hollandiában, Új-Zélandon, Skóciában és Olaszországban, jó ideje pedig a Robert Redford alapította Sundance Intézetben. Gondolom, örült, amikor ’89 után végre megnyíltak a határok és utazhatott.

Erre magyarázatom nincs. Nem úgy volt, hogy fölébredtem egy reggel, és látva, hogy leomlott a berlini fal, úgy döntöttem, uccú neki, akkor menjünk külföldre. Akkoriban elérkezett egy pont, amikor úgy éreztem, engem egyre inkább érdekel a tanítás. Nem általában a tanítás, hanem hogy a filmcsinálást hogyan lehet tanítani. A technikai részét persze könnyen meg lehet tanulni, de én kíváncsi voltam, hogy mire van szüksége egy fiatal, tehetséges embernek, hogy filmkészítő legyen. Így elkezdtem ennek utánajárni részint a saját tapasztalatom alapján, részint meg olvasgattam mindenfélét, amihez hozzájutottam. Ez még ’89 előtt volt a kaliforniai UCLA könyvtárában, amikor negyedéven át az egyetemen tanítottam. Azon a helyen fantasztikus dolgok voltak, mint az Aranypolgár forgatókönyvének a legelső változata, ami vagy ötszáz oldal.

És miközben készült, mire jött rá?

Arra, hogy minden igazi tehetségnek másra van szüksége, és más szabályok szerint működik. Nekem pedig mint tanárnak az a dolgom, hogy ráérezzek, a diáknak mire van szüksége, és azt próbáljam átadni neki. A tanításra viszont soha nem tekintettem tanításként. Nem úgy gondolom, hogy én tanítok, a diák meg tanul. Ez egy kölcsönös folyamat, egy párbeszéd. Nálam ezért semmiféle tekintélyelv nem érvényesül amikor kommunikálok a diákokkal vagy a fiatal filmesekkel. Nekem csak az a célom, hogy akivel éppen dolgozom, az rájöjjön azokra a dolgokra, amik fontosak neki. Hogy ebben a folyamatban nekem igazam van, az másodlagos vagy harmadlagos, és sokszor nincs is igazam.

Volt olyan tanítványa, akiből híres filmrendező lett?

Persze, több is. Mondjuk, nem szeretek kiemelni embereket, de több filmen dolgoztam Taika Waititivel, aki manapság elég nagy név. Már az első filmjén látszott, hogy nagyon erős érzéke van a történetmeséléshez. Aztán segítettem még Benh Zeitlint, A messzi dél vadjai című film rendezőjét. Ennek a forgatókönyvén sokáig dolgoztunk, majd a forgatáson és a vágószobában is megbeszéltük a jeleneteket. A filmnek több mint öt változatát láttam, mielőtt az elkészült. Sok történetszál volt benne, de én a vágás során mondtam neki, hogy az apa és a lánya sztorijára kellene koncentrálni, mert ha ez sikerül, akkor az nagyszerűen fog működni.

Az ön dokumentumfilmjeiben és játékfilmjeiben mint A sípoló macskakő vagy a Bástyasétány hetvennégy című szatírákban görbe tükröt mutatott a Kádár-rendszernek, ezért be is tiltották azokat. Hogyan élte meg ezt a reakciót?

Nem volt kellemes, mert a betiltások miatt nem tudhattam meg, hogyan reagált volna a filmekre a közönség abban a pillanatban, amikor azok elkészültek. Ezért már soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen lett volna a hatásuk. Sem én, sem más. Ezen pedig az sem változtat, hogy tíz, húsz év múlva előszedték azokat. Valószínűleg a pályám is másképpen alakult volna, ha a filmjeim eljutottak volna fesztiválokra. Egyébként nekem csak a filmjeim elkészítése után esett le a tantusz, hogy azokból baj lehet. Addig nem is foglalkoztam ilyennel.

Az 1988-ban készített Túsztörténet című filmje után miért nem rendezett többet?

Mert addigra a tanítás elég sok időmet elvette, másrészt a rendszerváltás után ahogy kinyílt a világ, arra lettem figyelmes, hogy akárcsak korábban a cenzorokkal, ezúttal is képzetlen emberekkel kellene hadakoznom, hogy filmeket rendezzek. Ezért azóta már nem szeretnék bármi áron rendezéssel foglalkozni. Volt amúgy egy filmtervem, Lengyel Péter Macskakő című regényének adaptációja, amivel tíz évet töltöttem el, de sajnos nem készült el, mert beütött a 2008-as gazdasági válság.

Ha viszont tehetné, akkor a mai magyar valóságról milyen filmet forgatna?

Nem tudom. Az igazság az, hogy nem ismerem annyira a mostani magyar valóságot, hogy tudjam erre a választ. Megnéztem viszont Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmjét, és azt gondolom, hogy amiről az szól, igencsak megrendítő: abból, ami itt most történik, senki nem jöhet ki sértetlenül.