A középiskolák nemrég egy szűkszavú utasítást kaptak kézhez, amely arról szólt, hogy 2024-ben már nem lehet érettségizni művészettörténetből, és magát a tantárgyat is megszüntetik.
A 2020-ban elfogadott, Takaró-féle nemzethy NAT így fogalmaz: „…tudatosítsák gyökereiket, megismerjék a magyarság által létrehozott legfontosabb képzőművészeti és építészeti műalkotásokat, nemzetünk hagyományos tárgykultúráját és díszítőművészetét […] ismerje a vizuálisan megjelenő nemzeti szimbólumokat…”. Majd ebből az következett, hogy a művészettörténet tantárgy kimaradt, lett helyette vizuális kultúra. A témát – ismeretet, tantárgyat – kifejtő szakaszban ugyanakkor nincs szó a történeti korok művészeti értékeinek megismeréséről, az európai és az Európán túli művészetekről, a populáris és a szubkultúrákról. Hiányzik továbbá, hogy a művészeti nevelés fejleszti a kritikus és a problémamegoldó gondolkodást, nem esik szó az interdiszciplinaritásról, a művészet kultúraközvetítő szerepéről.
A minapi utasítás tehát csak „élesítette” a NAT-ban foglaltakat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a művészettörténet tantárgy még választhatóként sem jelenhet meg az iskola által közvetített kultúra kínálatában. A korábbi tartalom majd az irodalom, a történelem és a földrajz tantárgyak tartalmaiban jelenik meg – magyarázzák a bizonyítványt a hivatalosságok. Még szerencse, hogy nem teszik hozzá: „de mostanában ne tessék bemenni az iskolába... a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu... nem lehet bemenni... majd egy-két hét múlva...”
Igaz is, minek szegény gyerekeket valami avítt és semmire nem használható dologgal zaklatni? Az erkölcsi jóság és a szépség elve, a kalokagathia is egy régi görög eszmény. Akárcsak a demokrácia. Az sem kell, van helyette centrális erőtér és nemzeti együttműködésnek mondott autokrata centralizmus. Ez amolyan illiberális demokrácia. Olyan, mint a koffeinmentes kávé vagy az alkoholmentes sör.
Mindeközben az oktatási kormányzat nemcsak megszűntet fölöslegesnek ítélt tantárgyakat, hanem új ismeretet is formába önt, és bevezeti oktatását a középiskolákban. A hazafias nevelés jegyében lesz katonai alapismeretek tantárgy: ez mennyivel fontosabb, hasznosabb!
Akárhogy is, ez is értékválasztás. Míg a művészetek szabadságot jelentenek - alkotói szabadságot és a befogadó ember szabadságát is; arra tanítanak, hogy a világot hogyan lehet megismerni, s hogy a művészetek sajátos eszközökkel hogyan tárják fel és mutatják be, milyen törvényszerűségek alakítják az emberi kapcsolatokat, addig a katonai ismeretek a fegyelemre, engedelmességre, a parancsra és a parancs végrehajtására szoktatnak. Kinek mi a fontos. Nyilván egy akarat vezérelte rendszerben a szabadság eszméjét megjelenítő művészeti tantárgy károsnak, sőt veszélyesnek minősül, miközben a parancs-engedelmesség „ethoszát” megjelenítő tantárgy segíti a rendszer működését.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor, 2020-ban miért nem szóltak a művészeti nevelés fontosságát még értő szakemberek. Szóltak. „A jelenlegi Nemzeti alaptanterv vizuális kultúra fejezete zűrzavaros, ideologikus volta miatt alkalmatlan kerettantervek készítésére – legyenek azok központi, iskolai vagy tanári kerettantervek” – fogalmaztak akkor, 2020-ban. Csak az akkori hangzavarban erőteljesebben jelent meg az a vélemény, hogy a NAT egy ideológiai mázzal leöntött kompiláció, és a részletek elemzése, értékelése még akkor is visszhangtalan maradt, amikor az egyes kultúraelemek – tantárgyak – szakemberei és jeles alkotói már erőteljesen „nyomták a vészcsengőt”.
Még az a szerencse, hogy Kodály Zoltán országában nem szűnik meg az ének-zene tanítása. Viszont nyugodtak lehetünk: Orbán Viktor szerint a magyar oktatás két sikertörténete a hittan oktatásának bevezetése és a mindennapos testnevelés elrendelése.
Igaz, ennek eredménye sem a hívő emberek számának gyarapodásán, sem a hitelvek szerinti életvezetés alakulásán nem látszik, ahogy sajnos a szomatikus kultúra változásán, az egészséges életmódot folytató emberek, az aktív és rekreációs sportolók számának megugrásán sem.
Amíg egy neves festő kiállításának megtekintése vagy - ahogy a minap történt - egy világjáró fotóművészeti bemutató meglátogatása érdekében hosszú sorok kígyóznak a múzeumi pénztáraknál; amíg egy plakátkiállítás a város egyik legvonzóbb szabadtéri tárlata lehet; amíg egy film, legyen az hollywoodi szuperprodukció vagy kis pénzből összehozott magyar alkotás olykor tömegeket vonzó kasszasiker is egyben; amíg a színházszerető nézők negyven éven át tartanak színpadon egy darabot, addig a csinyovnyikok a minisztériumi irodákban nyugodtan görcsölhetnek kultúragyilkos ötleteken.
A művészettörténetet ki lehet űzni az iskolákból, de a művészetek története megismerésének vágyát, a művészetek szeretetét, a műalkotások befogadásának szándékát, és ami talán még ennél is fontosabb, a művészeti kifejezés szabadságát nem lehet kiűzni sem a kiteljesedő emberekből – a gyerekekből -, sem a kiteljesedett felnőttekből. Ehhez a politikusi akarnokság, mint azt a katonai ismertek „egyetemén”, a seregben mondták anno, kevés, mint a mackósajtban a brummogás.
