Adolf Hitler (1889–1945) müncheni lakos felszólítást kapott az adóhatóságtól 1925 májusában, hogy pótolja elmaradt első negyedévi bevallását. A 36 éves adóalany, aki a sörpuccs után a börtönből szabadulva a politikában próbált szerencsét, némi késéssel azt válaszolta, hogy – hasonlóan az előző esztendő egészéhez – semmiféle bevétele nem volt. Ám egy szemfüles hivatalnok kiszúrta, hogy fotókon vadonatúj Mercedese előtt pózol, amelyet 20 ezer birodalmi márkáért vásárolt. Erre gyorsan befizetett valamennyi pénzt, nehogy adócsalásért visszaküldjék a rács mögé. A harmadik negyedévben megint késve adta be bevallását, gyanús ügyeit még sokáig firtatta a hatóság.
De azután hatalomra jutott. Frissen kinevezett birodalmi kancellárként, ahogyan arról a Völkischer Beobachter a címlapon tudósított 1933 februárjában, lemondott a fizetéséről. Így kezdték építeni a kultuszát a leendő puritán Vezérnek, aki népe javáért harcol, a pénz nem érdekli. Azt persze nem kürtölte szét a propagandagépezet, amikor csöndben meggondolta magát, és a következő évtől mégiscsak fölvette a kancellári javadalmazást, sőt Hindenburg halála után pluszban az államelnöknek járó tiszteletdíjat is. Ez a dupla bérezés sértette a köztisztviselőkre vonatkozó szabályokat – no de ki tudott róla, s főként ki merészelte volna felróni neki?
Dőlt hozzá a pénz a Mein Kampf eladásából is, méghozzá kormányzati hátszéllel. Uralmának első évében több mint egymillió példány kelt el a könyvből, a legtöbbet nácik irányította közintézmények vásárolták.
Ebből 1 232 335 márkát kaszált, miközben egy tanár bére évi 4800 márka körül volt. Az összeg felét bizonylat nélkül leírta reklámköltségként, de a többi után sem fizette be az adót. Még akadt olyan kötelességtudó hivatalnok, aki nyilvántartotta a hátralékot: 405 494 márka 40 pfenniget. Csakhogy ekkor közbelépett a pénzügyminisztérium, ahol már szintén az ő káderei parancsoltak. A tartozást elengedte az állam, a behajtási eljárást hirtelen leállították.
Hitler mint adóalany 1935. március 12-én szerepel utoljára az adóhivatali aktákban, azután eltűnik. Többé egy fityinget sem fizetett be az államkasszába, már a látszat kedvéért sem. A világháború alatt, amíg milliók életükkel és vérükkel (is) adóztak neki, tovább tömte a zsebét közpénzzel. Milliókat fizetett a Reichspost azon a címen, hogy a Führer arcképét postabélyegekre nyomtatják. Hogy pontosan mennyit, arról nem találnak feljegyzést, de nagy lehúzás lehetett – Goebbels alig leplezett irigységgel említi naplójában.
A propagandaminiszter sem vetette meg az effajta trükköket: az UFA filmgyár költségére épített magának tóparti villát Berlin mellett, privát vetítőteremmel, ahol elszánt ifjú színésznőket látott vendégül. Göring rabolt festményekkel, szobrokkal és perzsaszőnyegekkel zsúfolta tele hivalkodóan ízléstelen rezidenciáját, a Carinhallt. Himmler úgy előtakarékoskodott, hogy aranyat-ezüstöt ásatott el a már veszett háború vége felé. Ám az összeharácsolt vagyont végül, mint tudjuk, egyikük sem élvezhette sokáig.