- Az új helyesírás (Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel)

Az ukrán író, költő és zenész nem lehet ismeretlen a magyar olvasók számára, hiszen korábban két könyve (Depeche Mode, Vorosilovgrád) már megjelent magyarul. Most viszont rendkívül szomorú események adják az apropóját annak, hogy A diák­otthon című új regénye mellett végre Zsadan lírája is megjelenhessen Magyarországon. Bárhogy próbálja a propaganda az érzékeinket elzsibbasztani, Ukrajnában továbbra is tart a háború és az orosz megszállás. A tények tények maradnak. És sajnos néha a legszörnyűbb dolgok stimulálják a kultúrák megismerését. Az 1974-es születésű alkotó egyébként éppen abból a kelet-ukrajnai donbaszi régióból származik, amit kezdetek óta sújt a háború. A Harkiv Hotel című kötet különböző korszakaiból nyújt válogatást az országot és a kultúrát évek óta kutató, ismerő Vonnák Diána értő fordításában és válogatásában.
Ez a kontextus jelentős mértékben meghatározza a kötet verseinek befogadását, szinte fekete lyukként szívja magába a verseket és magát a könyvet is. A szövegeken túl ennek egyaránt része a Pavlov Makov képe alapján készült (egyébként zseniális) borító, ami részben földhivatali várostérképeket, részben pedig X-szel jelölt légicsapások tervezett helyszíneit idézi, de bizonyos távolságból már inkább sírkövek sziluettjeinek látszanak. Akárcsak az a gesztus is, hogy a kötet elmúlt években keletkezett, cím nélküli verseit már csak keresztek választják el egymástól.
Persze ebben semmi meglepő nem lehet, hiszen már a nyitó, Az ukrán időmértékes verselés vége című szöveg is felveti az irodalom és halál nyomasztó szimbiózisát az ukrán irodalomtörténetben. A szöveg ugyanis arról a Szó Házának (Budinok Szlovo) nevezett épületről szól, amit a húszas években még az ukrán íróknak építettek, hogy ápolják az anyanyelvi szovjet nemzettudatot, majd később a sztálini tisztogatások során innen hurcoltak el egy teljes, fiatal írógenerációt. Az elmúlás és az irodalom tehát akarva-akaratlanul is szinekdochikusan fonódik egymásba ebben az épületben, amit csak aláhúz a jegyzetekben olvasható tény: „2022 márciusában a házat orosz rakétatalálat érte”. A kör tehát bezárult. Vagy ahogy a kötet címadó versében olvashatjuk: „a háború csendben előlép a ködből / a fájdalom stigmáját teszi az alvó gyerekekre”. Ez a markáns kontextus ugyanakkor képes átértelmezni ezeket az időben korábban keletkezett verseket is. Így egy kevésbé tájékozott olvasó számára éppen az idősíkok keveredhetnek össze, legyen szó a 2014-es Majdan téri tüntetésekkel, vagy az 1995-től 2013-ig keletkezett, az ukrán történelemmel és kultúrtörténettel foglalkozó írásokról. Holott ezek önmagukban is érdekesek lennének, és ebből a szempontból nem annyira szerencsés, hogy a válogatás erős koncepciója egyfajta irányt is kijelöl a kötetnek: mintha Zsadan már mindig is kizárólag a háborúval foglalkozott volna, aminek egyfajta betetőzése lenne a jelenlegi állapot.
Zsadan versei mégis gyakran önreflexívek, és többször visszatérnek ahhoz a kérdéshez, milyen irodalom lehetséges a háború és a halál árnyékában, és milyen nyelven szólalhat meg az ([Csak nyelvnek ne nevezd…], Új helyesírás). Az összeomló épületek és nyelvi szerkezetek közt a Harkiv Hotel is mementóvá válik, nemcsak egyes városok, helyszínek, hanem az ukrán nyelv, de sokkal inkább egyes emberek emlékőrévé. Legyen szó terhes nőről, munkásokról, pszichiátriai betegről vagy egy katonalelkészról. (Ennek kétségtelenül egyik legmegrázóbb példája a Már három éve a háborúról beszélünk című vers.) Az a kivételes érzékenység, ahogy Zsadan minden időkben az ember mindennapjairól ír, nekem leginkább József Attila költészetét juttatta eszembe. Úgy tud elgondolkodtató és drámai lenni, hogy mindezt egy pátoszmentes, realista hangon teszi.
Zsadan a háború kitörése óta is Ukrajnában tartózkodik, és önkéntesként aktívan segít a túlélőknek, hol kampányok támogatásával, hol pedig egy élőzenei koncerttel vagy éppen irodalmi előadással. Ennek ismeretében nem meglepő az a megfáradt, mégis biztató gondolat, ahogy a kötet zárul: „Este van. Ideje van megvédeni magunk. Ideje van nem félnünk.” (Ford. Vonnák Diána. Jelenkor, 2023. 148 o.)