Emmanuel Macronnak, s. k. Tisztelt Elnök Úr! Ön azzal a bejelentett szándékkal találkozna Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével, hogy meggyőzze Ukrajna uniós csatlakozásának támogatásáról. Nem tudom, milyen tárgyalási stratégiát dolgoztak ki e lehetetlennek látszó cél elérésére. De talán jelen, szerény javaslatom is szolgálhat némi adalékul.
Mondanom sem kell: az ész vagy az erkölcs érveit felejtse el. Hogy Ukrajnát a szomszédos agresszor másfél éve bombázza. Hogy Putyin, kihasználva e jobb sorsra érdemes nép vélt vagy valós gyengeségeit, ma már testvérei vérére tör. De hagyja holmi közös – nyugati – értékeinket is, amikért a jelek szerint az ukránok többsége az életét adná és adja. Azt meg pláne ne hozza fel, hogy eme hatalmas ország fantasztikus gazdasági lehetőségeket rejt. Ilyenekre ne is fecsérelje mindkettejük drága idejét.
Hisz pontosan tudjuk a választ. Hogy az ukránok elnyomják a magyar kisebbséget. Hogy ők provokálnak. Hogy a szemük se áll jól. Hogy elnökük egy ripacs. Hogy bár menekültjeiket beengedjük, fegyvereket mégse adhatunk nekik, hisz mi bé-két akarunk, nem háborút! Na jó, Manó, ide figyeljen, megsúgom: nem mehetünk Putyin ellen, mert az energiaellátásunk fi-zi-ka! Amúgy meg, migránsellenes javaslatok megpuccsolása helyett, törődjön a maga dolgával, kiváltképp külvárosai muszlimjaival! És ha ebből se ért, akkor meg toll a fülébe, bebebe, akkor sem, akkor sem, nyenyenyenye.
Ez tehát nem megoldás.
Ellenben, hadd emlékeztessem, hogy Orbán Viktor ellenzékből még Moszkvát köpködte, legalább ily hevesen. Egész addig, amíg, 2009-ben Putyin meg nem hívta pártja szentpétervári kongresszusára. Ott ugyanis történt valami. A találkozóról már egy új Orbán tért haza. Aki, elmúlt 13 éves kormányzása során, mint láttuk, módszeresen és eltökélten kiszolgáltatta egész Magyarországot az oroszoknak.
Hogy akkor most miként kéne érvelni? Hát, valahogy úgy, ahogy akkor és ott Putyin. Orbán már csak abból ért. Másból nem.
Remélem, segítettem. Sok sikert, Elnök Úr!