„Magának köztünk van a helye!” – ez volt az első mondat, amit Vajda Mihály mondott nekem, mikor első alkalommal, 1997-ben személyesen találkoztunk a Debreceni Egyetem filozófia felvételijének szóbeli fordulóján. Ezt a felvételi dolgozatomat értékelve mondta, mely egyébként Lukács Györgyről és a XX. századi neomarxizmusról szólt. Első helyen azonban akkor az ELTE-t jelöltem meg, oda is felvettek, így ott kezdtem meg tanulmányaimat.
Noha 1997-ben, mikor bejutottam az egyetemre, még a marxizmus állt hozzám közelebb, egyetemi tanulmányaim kezdetén rögtön beleszerettem a fenomenológiába – és Misu úgy is közel került hozzám, mint a hazai és nemzetközi fenomenológiai, speciálisan a Husserllel és a Heideggerrel kapcsolatos kutatások élvonalbeli figurája. Amikor az ELTE-n a fenomenológiai doktori iskolát végeztem, lejártam közben Debrecenbe is, Vajda Misu óráira. Ezekben az években, ha jól emlékszem 2006-ban, Debrecenben éppen Freud „Mózes és a monoteizmus” című könyvét olvastuk, alaposan, precízen, figyelmesen, mondatról-mondatra. Tanítványaival, akik közé én is becsatlakoztam, Misu a mű minden egyes mondatát tüzetesen kielemezte.
Időről-időre találkoztunk, s később is szorosabb kapcsolatban voltunk, amikor doktori disszertációmat írtam Husserlből. Több alkalommal megvitattuk az értekezés különböző gondolatait és részleteit. Misu már akkor is óva intett a metafizikai kalandoktól, amelyekbe időnként – Husserlt elemezve – a disszertációmban bocsátkoztam. Ezen intelmei igazán csak most kezdenek beérni nálam.
Misutól rengeteget tanultam minden téren.
Többek között azt is, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy értelmetlen vitákra és konfliktusokra fecséreljük – és az a habitusom, hogy megpróbálok mindenkivel lehetőleg kedves és előzékeny lenni, emlékeim szerint az ő hatására szilárdult meg bennem.
Hihetetlenül kedves, segítőkész, jó humorú volt, a legmagasabb szintű gondolkodói precizitással és komolysággal. Tengelyi Lászlónak mondta egyszer, hogy ő nem tartja magát tudósnak – amire Tengelyi úgy válaszolt, hogy ő viszont a legteljesebb mértékben tudományos igényű és jellegű filozófiának tartja azt, amit Misu művel.
Visszatérően hangoztatta fenntartásait a mostani, egyre inkább ipari jelleget öltő filozófiával, és azzal a némileg őrületszerű tendenciával szemben, hogy a filozófus, hasonlóan más tudományterületek művelőihez, próbáljon minél több, minél alacsonyabb Q-számú (lehetőleg Q1-es) cikket írni. Misu, némileg heideggeri modorban, úgy vélte, a filozófus feladata nem az, hogy minél több Q1-es cikket legyártson, hanem hogy „magvas gondolatokat”, a létezés nagy kérdéseit érdemben megvilágítani képes megfontolásokat hozzon a világra. Vagy legalább eredeti kérdéseket tegyen fel. A válaszok igazából már nem is annyira fontosak – a kérdések az igazán lényegesek.
Gondolkodásának középpontjában a szabadság és a végesség metafizikájának eszméi, a nagy, megingathatatlan bizonyosságok elérésének ideáljáról való lemondás koncepciója álltak. Ezzel összefüggésben: a filozófiai nyitottság gondolata. Az óvatos, körültekintő, de mindig a lényegi kérdésekre, problémákra koncentráló kérdezés. Etikai, politikai téren ez úgy csapódott le nála, hogy lehetőleg hagyjuk élni egymást, és ne akarjuk egymást mindenféle politikai vagy metafizikai bálványok, vagy bármilyen másféle ködképek miatt ízekre szedni. Lehetőleg legyünk kedvesek egymással, vagy legalábbis hagyjuk élni a másikat, ha már nem értünk vele egyet.
Ugyanazok a gondolatok, melyek alapvetően engem is vezérelnek.
Drága Misu! Iszonyúan fogsz hiányozni nekem!
