Jelentős művészi teljesítménnyel gazdagodott a magyar televíziózás, sorozatgyártás. Azt is mondhatnám, a magyar kulturális élet. Ha lenne ma ilyen. Egy olyan szellemi szféra, amelyben műalkotások, előadói interpretációk bolyongását, kölcsönhatását figyeljük, élvezzük, elemezzük, esztétikumról és világunkról, életünkről töprengve. Mindennapoktól elszakadva, érzelmi-spirituális felajzottságban, játékos, szabad, erőt adó szikrázással. Ám amit ma kulturális életként jelölünk meg, nem erről szól. Sokkal inkább pénzosztásról, hatalomról, pályázati manőverekről, politikai hovatartozásról, színházigazgatók felelősségéről balesetben, közönségszervezésben. Vagyis kultúrharcról. Ebben a mocsárban nem lehet beszélgetni semmiről. Buborékkultúrák vannak, ahol lehet pátyolgatni, aki és ami kedves nekünk, becsmérelni, aki és ami nem az. Aki közös nyelvet, problematikát keres, elsüllyed. Mert ehhez valami egészen elementáris, zseniális alkotásra lenne szükség.
Úgyhogy nem hiszem, hogy a Tündérkert – Kísértések kora című sorozatnak különösebb hatása lesz, és kivált majd valamilyen mélyebb diskurzust. El lesz intézve annyival, érdemes volt-e 3,5 milliárdot költeni rá, vagy sem, rászolgált-e a producer ekkora bizalomra, s mennyire közelíti meg a vállalkozás a Trónok harca színvonalát, mennyire mutat dilettáns jegyeket.
Az MTVA és a Megafilm államilag kiemelten finanszírozott produkciójának legnagyobb hibája, hogy egyszerűen csak egy kiváló sorozat, és semmi több. Nem tud megváltani egy egészségtelen közeget, nincs benne a lövészárkok elhagyására kényszerítő káprázat.
Pedig egy normális országban, amelynek valódi kulturális élete van, lenne miről beszélni, elmélkedni. Ha másról nem, Móricz Zsigmondról, a széria alapját képező Erdély-trilógiáról, vagy csak annak első részéről. Milyen kérdések feszülnek a mű szövetében, melyeket erősíti fel az első világháború utáni kor, melyeket mozgatja a magyar történelem újragondolása, hol történik elrugaszkodás az egyetemesség szférájába? Lehetne jóízűen okoskodni magáról a megelevenített időszakról, milyen is lehetett ez a három részre szakadt ország, mit jelentett Erdély részleges önállósága, mekkora volt a mozgástér, a megosztottság, hogyan lehetett benne lavírozni, érdekeket érvényesíteni? Miért bukik Báthory, miért sikeres Bethlen?
De a legfontosabb, hogy maga a film is rászolgálhatna a termékeny disputára. Mert alkotói viszonya van az eredeti műhöz és a tematikához is. Minden szinten. Örömteli, de mégis zárójeles kérdés, hogy ezúttal megfelelő mennyiségű pénz került megfelelő helyre, potens filmesek, művészek kezébe. Bereményi Géza és Tasnádi István kapcsolódása Móriczhoz már önmagában izgalmat, értéket ígért. És a filmes stáb is kitett magáért, Madarász Isti rendező, Garai Gábor operatőr, Pintér Réka látványtervező felnőtt a feladathoz. Hagyjuk a Trónok harcát! Ha már mindenképpen összehasonlítási pontot keresünk, legyen az inkább Juraj Jakubisko (nem semmi rendező!) Báthory Erzsébetről készült filmje (Báthory – A legenda másik arca, 2008), és a magyar sorozat készítői büszkén kihúzhatják magukat. De a lényeg nem az, mennyire vagyunk világ-profik történelmi filmek gyártásában, hanem hogy a Tündérkertnek saját világa van. Amely élő és magával ragad. Bevisz egy szétesett, kapkodó, kiszámíthatatlan hatalmi közegbe, amelynek teljesen hétköznapi eleme a kegyetlenség, az árulás. Hogyan lehet nemzetet felvirágoztató egységet teremteni török szorításában, vetélkedő nagyurak hálójában, feszültségben élő magyarok, székelyek, szászok között? De az igazi kérdés, amely végig nagy erővel dobog a sorozatban: valódi célja-e bárkinek is ez az egység? Vagy csak egy örökölt álom, tündérmese, amely olykor szónoklatokban tör elő, háborúskodást, megtorlást, pálfordulást, megalkuvást igazol?
A drámai feszültség és a lélektani mélység abból keletkezik, hogy maguk a főhősök is ezen kérdések között őrlődnek. Se az ifjú fejedelemnek, Báthory Gábornak, se mentorának (későbbi utódának), Bethlen Gábornak nincs válasza, vagy világos elképzelése az ország jövőjéről. Önmagukat se értik. Báthoryt valahol rémíti romantikus hevének, ifjú, kíméletlen érzékiségének, agresszív határozatlanságának kavargása, míg Bethlent az emészti, hogy tettei mögött bölcs megfontolás vagy szolgalelkűség áll-e. Két nagyszerű színészi teljesítmény, Katona Péter Dániel és Bokor Barna alakítása teszi hitelessé, átélhetővé mindezt. A Báthoryt megformáló fiatal művész plasztikájában, játékában ráadásul ott izzik a mai nemzedék bizonytalansága, bizalmatlansága is: kinek hihetek?! Mit kezdjek a felelősségemmel, a hazámmal, az élettel? Nem annyi csak a dolgom, hogy élvezzem a hatalmam, ifjúságom? De a háttérben mozgó karakterek is hordoznak újszerű, egyéni ízeket. Szamosi Zsófia Báthory Erzsébete pedig külső megjelenésében is egy komplett műalkotás. Kemény, vádló tiltakozás a nők alávetett helyzete és az álszent maradiság ellen. Úgyhogy én azt mondom, vegyük birtokba ezt a sorozatot, szabadítsuk ki a kultúrharc csapdájából!
