- Sisi: Mindenki tudja, hogy mi a helyzet Magyarországon, ezt már nincs hová fokozni

Hogyan vezetett az út az első nagylemezig?

Ez a történet igazából kiskoromban kezdődött, de ha a zenei projekt kezdetétől számítjuk, talán úgy három évvel ezelőtt indultam el ezen az úton. Akkor még Ausztriában laktam és úszómesterként dolgoztam. Aztán ott történt velem egy nagyon erős trauma, ami után szétmentünk az akkori barátommal. Feladtam az albérletemet, a munkahelyemet, és visszaköltöztem Magyarországra azzal a gondolattal, hogy itt majd tiszta lappal kezdhetem újra az életemet. Itthon a félretett pénzünkből a barátaimmal egy próbateremre dobtunk össze, hogy ott mindig tudjunk zenélni. Ezután hosszú hónapokig tartó próbateremben lakás, zeneírás, stúdiózás és nagyon sok hiba következett. Embert próbáló időszak volt, mert sokszor azt éreztem, hogy nem fejlődöm a rapemben. Aztán emlékszem, hallgattam egy előadást, amiben arról beszéltek, hogy mindenki életében van egy dolog, amit hogyha megtenne, akkor jelentősen javulna az életminősége. És nekem akkor az a dolog az volt, hogy kiadtam egy dalt. Ez lett a Yalla, ami rögtön tök pozitív visszajelzéseket kapott. Előtte viszont nagyon el voltam veszve, az biztos.

És ha kiskorodtól kezdve mesélnéd el a történetedet?

A sztorim igazán ott indul, hogy a szüleim elváltak, és én anyával az ő szüleihez költöztem. Mindenki folyton dolgozott a családomban, ennek ellenére nem volt pénzünk. Nem értettem, hogyan működik a világ, már akkor is furcsa helynek tűnt, ahol mindenki mindig dolgozik, folyton egyedül vagyok, de mégis a pénzen megy folyton a vita. Mindig be volt osztva, hogy melyik nap, mennyi pénz van kajára – és minimális pénzekről volt szó. Emiatt sokszor ruháztatni sem tudtak, és mivel nem volt pénzünk menő cuccokra, a suliban is kilógtam a sorból. Emlékszem, hogy ilyen ferde szemüvegem volt, frufrum, és mindig málnaszörpös volt a szám, mert csak arra volt pénzünk. És ha szörpöt ittam, valamiért nem éreztem annyira az éhséget. Aztán anyum kiment Németországba dolgozni, majd a nagymamám is, így a családomból itthon csak a nagypapám és a nagybátyám maradt. Leginkább a papával voltam a legtöbbet, aki non-stop dolgozott. 13-14 évesen a nagypapámmal nem tudtam igazán megértetni magam. Szükségem lett volna egy nőre, akivel tudok kapcsolódni, de ez nem volt meg. Szóval egészen nagy káoszban nőttem fel, annak ellenére, hogy anyum tényleg mindig mindent megtett, amit tudott. Amikor egyszer egyedül voltam, megtaláltam a nagybátyám számítógépén Eminem, 50 cent, DMX és a Kamikaze albumait, és ez megnyitott bennem egy új kaput. Elkezdtem megtanulgatni a dalszövegeket, és otthon koncerteztem magamnak. Nyilván úgy, hogy mire jöttek haza, addigra lekapcsoltam, és úgy csináltam, mintha tanultam volna, nehogy megtudják, hogy itthon rappelgetek. Volt akkoriban egy szám, a Kapuvári buzibár, amit annyira viccesnek találtam, hogy otthon énekelgettem. Aztán hazajött a nagybátyám, és akkor hallotta meg először, hogy rappelek.

Otthon, Tatabányán mennyire voltál egyedül a rappeléssel? Voltak, akik rappeltek veled, belevittek ebbe a világba?

Tatabányán van egy skate park, ahol a srácok deszkáztak, meg bicóztak. Ott mindenki jófej volt, és nem éreztem azt, hogy kilógok a sorból, így oda sokszor lejártam. Volt pár srác is ott, aki freestyle-ozgatott. Akkor ebből csak azt láttam, hogy recseg-ropog az alap. Régi rossz youtube-os alapokat hallgatnak, ami szörnyen hangzik, a telefonjuk is már esik szét. De ők csak ott álltak és bólogattak, maximális beleéléssel nyomták, mintha az életükért rappelnének. Engem nem vettek be maguk közé, de az is biztos, hogy hatottak rám. Plusz otthon néztem a videoklipeket, azokban láttam először Missy Elliottot és Gwen Stefanit, és csodálkoztam. „Vannak nők, akik ezzel foglalkoznak, és így küldik?” Akkor azt gondoltam, hogy én is ilyen akarok lenni.

A karriered elején nem kaptál olyan kommenteket, hogy egy nő nem lehet rapper?

Lehet, hogy azért nem, mert nem tipikusan a női rapper sztereotípiát testesítem meg. Vagyis sok női rapper van, főleg külföldön, akik magassarkúban, melltartóban, bugyiban kimennek a színpadra és twerkelnek. Én meg kimegyek egy ilyen lógó, laza cuccban és azt üvöltöm a közönségnek, hogy „Mi a fasz van!” Már az elejétől fogva azt éreztem, hogy nyilván van egy-két ember, aki azt mondja, hogy idegesítő a hangom, vagy azzal van gondja, hogy figyelemzavaros vagyok. Az esetek nagy részében viszont olyan visszajelzéseket kaptam, hogy „ah, de király végre valaki, aki így nyomja”, és a folyamatos seggrázás helyett inkább szövegelek, és igyekszem egyedi karaktert hozni.

Nehéz volt beleállni abba, hogy „jó, akkor most beveszem a zeneipart és rapper leszek”?

Nagyon, főleg tapasztalat nélkül. Olyan volt, mintha most, a jelenlegi helyzetemben azt mondanám, hogy asztronauta leszek. Annyira messze állt tőlem ez a kép, ami voltam, ahhoz képest, hogy majd koncertezek, és interjúkra hívnak. Amikor Ausztriában éltem, reggel négykor csörgött az ébresztőm és mentem klóros vízzel csempét pucolni, aztán hatalmas váltás volt, mikor elhatároztam, hogy márpedig képes vagyok a zeneiparban megtalálni és elfoglalni a helyem. Ez nagyon nagy kihívás volt és szakember segítsége is kellett hozzá.

Egyik interjúdban említetted, hogy amikor Ausztriában dolgoztál, a környezetedben élő muszlim közösségek által közelebb kerültél az iszlám valláshoz. Mennyire segített a vallás abban, hogy átlendülj a nehéz időszakon?

Nagyon sokat segített, és segít most is. Régebben angolul olvastam a Koránt, és volt benne egy rész, amelynek végén olyan befejező kérdés volt, ami akkor nagyon betalált: „Do you not know, that God is capable of all things?” (Nem tudjátok, hogy Isten mindenre képes?) Belegondoltam, hogy csodával határos, ami velem történik. Mármint, hogy a faterom börtönben volt, olyan családi balhéink voltak, amik után csoda, hogy ép emberként kikerültem a nagyvilágba, és még sikereket is érek el. Azt éreztem, hogy van valami, ami mintha az előttem lévő hegyeket elhordta, és a völgyeket feltöltötte volna. Nem mondom magam egyáltalán muszlimnak, se kereszténynek és semmilyen más valláshoz sem tartozom, de határozottan tudom mondani, hogy van hitem, és nekem ez kurva sokat segít.

Az új albumodra visszatérve: a Krúbival közös számodnak „Mocskos Fidesz” sora egyértelmű aktuálpolitikai utalás. Ezen kívül viszont nincsenek a jelenlegi politikai helyzetről konkrétan szóló számaid. Mi az oka ennek?

Szerintem mindenkinek van feladata az életben is, a szakmán belül is. Nem akarok még egy emberként becsatlakozni abba, hogy „ja, amúgy bassza meg a kormány”. Úgy vagyok vele, hogy mindenki így is, úgy is tudja, hogy mi a helyzet, ezt már nincs hová fokozni. Krúbi tökéletesen viszi ezt a politikai rapet, ez neki is szívből jön, de engem olyan szinten nem hoz lázba a politika, hogy egy önálló számban beszélni akarjak róla. Az, hogy rossz a rendszer, ezt tudjuk, és elmondhatom még ezerszer, de úgy érzem, ebben nem tudnék már újat mondani. Én inkább vagyok mesélős rapper.

A dubsteptől kezdve az afro-beaten át az old-school hiphopig és a trapig mindenféle stílusú szám megjelenik az albumodon. Ha nem egy egységes stílus, akkor mi tartja össze ezeket a számokat?

Szerintem csak a karakterem. A karakteremnek az is a része, hogy nem lehet feltétlenül egy helyre kategorizálni vagy skatulyázni, és mindig félig magyar, félig angol, random hülyeséget fogok gyorsan össze-vissza vakerálni, de az mindegy, hogy melyik trackkel. Az mondjuk fix pont, hogy körülbelül minden számban a saját nyelvemen pörgetem a nyelvem, de szerintem maga a személyem az esszenciája ezeknek a számoknak.