A napokban elhunyt neves szociológus új, életében utolsóként megjelent könyve – az utóbbi évek hagyományának megfelelően – folytatja az önéletrajzi művek sorozatát. Meggyőződése szerint ugyanis „minden család története roppant érdekes és tanulságos, nem csak a főnemesi vagy a nagypolgári famíliáké”. Esetünkben persze, az „érdekes és tanulságos” mindenképp kiegészítendő azzal, hogy felkavaró és tragikus, hiszen az a körülmény, mely szerint a tágabb Ladányi-családban szinte mindenki újpesti és kivétel nélkül mindenki zsidó, borzalmak okozója lett: a szülőkön, az anyai nagymamán és nagyapán kívül mindenki a magyar és német náci tömeggyilkosok áldozatává vált. Sok ezer újpesti társukhoz hasonlóan.
A rettenetes veszteségből aztán további hiányok fakadtak: ünnepi alkalmakkor – például karácsonykor – a szerzőnek gyerekként nem lehetett része nagy családi összejövetelekben, nem ismerhette meg a közelebbi-távolabbi rokonokhoz fűződő kapcsolatok sokszínűségét. „Halálhoz, temetőhöz, temetéshez való viszonyom is megérthető a családtalanságomról leírtakból. Ezek szerint gyerekkoromban azért nem voltam temetésen, mert nekünk nem volt kit eltemetni.”
Meghalt Ladányi JánosMűvében a szerző – társadalomtudós lévén – természetesen többször is számot vet azzal, hogy a történtek után mindezek ellenére miképp lehet mégiscsak ragaszkodni ahhoz a helyhez, vagyis Újpesthez, ahol a szörnyűségek megtörténtek – méghozzá az itteniek támogatásával, de legalábbis közönyével övezve. A kettő természetesen józan ésszel összeegyeztethetetlen, Ladányi tehát meg sem kísérli a dilemma racionális feloldását. Mint rajta kívül még annyian, ő is érzelmi választ ad, melynek lényege szerint a sok-sok pozitív élményt, az elköteleződés, az otthonosság érzetét a gazemberek miatt nem szabad elveszejteni.
A címünkben idézett mózesi intelmet Ladányi szülei – legalábbis a holokauszt iszonyatát illetően – nem fogadták meg. Ellenkezőleg: gyerekeiknek – érthető védelmező gesztusként – egyáltalán nem beszéltek a nácik rémtetteiről. Következetes és tudatos hallgatásukban szerepet kapott az a mély meggyőződés is, hogy a történtek nem ismétlődhetnek meg. A szerző méltán írja: „ez nekem is sokat segített abban, hogy a holokauszt emlékét elviseljem”. Ennek tükrében fölöttébb kijózanító és egyszersmind roppant nyugtalanító, hogy ma már a szerző mindezt illúziónak tekinti. A baráti figyelmeztetés csak megerősíthette megalapozott szkepszisét: „talán tíz éve magyarázta el nekem Heller Ágnes, hogy ez milyen nagy és veszélyes tévedés”.
A felidézett emlékek sorában érthető módon kap kitüntetett szerepet a kutatói pálya indulása, a korai hatások és választások hálózatának fölvázolása. E részekből azonnal kiderül, hogy Ladányi tudósi életútja kivételesen konzekvens, fejlődése pedig látványosan organikus. A szerző érdeklődésének centrumába ugyanis már a kezdet kezdetén a rejtettebb vagy nyíltabb társadalmi egyenlőtlenségek, a szegregáció és a diszkrimináció esetei, a hátrányos helyzetű rétegek akut problémái kerültek. E programok világképbeli fedezetét a társadalmi igazságosság normáit követő, hagyományosan baloldali meggyőződés alkotja. Része ennek az is, hogy Ladányi – Iványi Gábor bonmot-ját idézve – bármilyen mozgalomban az „ateista tagozathoz” tartozik.
A könyv igen tanulságos – és kétségkívül a legszórakoztatóbb – része, melyben kutatói ösztöndíjas, illetve vendégtanári utazásait eleveníti fel. Ezekben az írásokban a rövid, többnyire néhány vonással megrajzolt városportrék mindig megragadnak valami lényeges – önmagán túlmutató – sajátosságot. A múlt század hetvenes éveinek Moszkvájáról írva például kiemeli: „Az utcán rettenetesen lökdösték egymást az emberek. A metróban ennél is inkább. Nem vagyok egy vékonyka gyerek, akit csak úgy odébb lehet lökni, de az a rengeteg bodicsek, amibe az ember belefutott, még nekem is sok volt.”
Ladányi János memoárjai szellemesen, olvasmányosan idézik fel egy gazdag, sokszínű pálya élményeit. A szerző rutinos elbeszélő, jól tudja, hogyan kell történeteit hatásossá formálni, miként lehet a poénokat adagolni, előkészíteni, elsütni. Narrációjában következetesen és avatottan alkalmazza – az emlékezés műfajától sosem idegen – belletrisztikusabb eszközöket (kiemelés, tömörítés, fokozás stb.). Így ma már elég egyértelműnek tűnik: ezek a kötetek nem afféle kényszerű „melléktermékek”, nem pótlékok, hanem az életmű szerves részei – egyszersmind méltó záróepizódjai – lettek.
Infó: Ladányi János: Meglelt emlékeim. A szerző és az Aura kiadása, 2022.
