A kettőt igazán nem lehet összetéveszteni. Példának okáért: az átkos első időszakában (a szuper-átkosban?) az volt a kiadott fő jelszó, hogy „Tied az ország, magadnak építed!”. Próbálja csak valaki skandálni ezt! Nem lehet. Megjegyzem, ahogyan visszagondolok rá, volt akkoriban egy másik fő jelszó is: „Sztá-lin, Ráko-si!” Május elsején a Hősök terére menet (merthogy akkor még nem volt Felvonulási tér) ezt már világgá is kiáltottuk.
Ez bizonyára már évszázadokkal ezelőtt is így volt. Ki ne ismerné a nagy francia forradalomnak a Ça ira című dalból vett jelszavát: „Les aristocrates à la lanterne!” (Lámpavasra az arisztokratákat!)? Ezt a jakobinusok nem annyira kiabálták, mint inkább gyakorolták. Igaz, szó szerint a lámpavashoz nem ragaszkodtak. A guillotine praktikusabb, mondhatnám, nagyüzemibb volt.
Nálunk, Magyarországon a lámpavasat kevéssé alkalmazták, annál inkább kiabálták. A gyűléseken, felvonulásokon a résztvevők azt ordították/skandálták kórusban, hogy „Fasisztákat lámpavasra, Iksz Ipszilont jó magasra!”. Ehhez pótlólag hozzájött a „Húúúzd meg!” Az Iksz Ipszilon mindig az adott pillanatban fő ellenséggé kikiáltott reakciós személy volt, egy időben például maga a bíboros hercegprímás, Mindszenty József („Mindszentyt is jó magasra…”). Ezt kiabálni speciel a fölöttébb radikális nékoszos ifjaktól hallottam. (A NÉKOSZ a kommunisták és a parasztpártiak által életre hívott Népi Kollégiumok Országos Szövetsége volt.) De nemigen maradtak el tőlük a szociáldemokrata fiatalok sem, akik nagyjából ugyanebben az időben Faludy György költő vezetésével Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, katolikus ideológus szobrát rombolták le a budapesti Károlyi-kertben. Igaz, ők ezt éjszaka tették és nem kiabáltak hozzá jelszavakat.
Kiváló tudós volt, a tárcáját azonban elsősorban nem ennek köszönhette
Nagyjából ezekből az időkből, illetve valamivel talán még előbbről is emlékszem egy tüntetésre, amelyen mint a MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) tagja vettem részt. Ezen azt kiabáltuk kórusban, hogy „Nincsen kenyér, nincsen liszt – miniszter a csendőrtiszt”. Akinek ezt felróttuk, az vitéz Faraghó Gábor közellátási miniszter volt, 1944-ben vezérezredes, a csendőrség felügyelője, korábban moszkvai katonai attasé, aki hazatérte után, már a második világháború idején könyvet publikált itthon a Szovjetunióról. Minisztersége idején a könyv már a betiltott művek listáján szerepelt. Miniszterségét egyébként annak köszönhette, hogy 1944 őszén tagja volt a Horthy Miklós által titokban Moszkvába irányított fegyverszüneti küldöttségnek, és ezért – okkal vagy ok nélkül – az oroszok alkalmasnak találták arra, hogy tagja legyen a Vörös Hadsereghez kínjában átállt ugyancsak horthysta vezérezredes, vitéz lófő Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, amely 1944 decemberében alakult meg Debrecenben.
Vallás- és közoktatásügyi miniszteri minőségében ennek a kormánynak a tagja volt gróf Teleki Géza is. Róla el lehet mondani, hogy minden bizonnyal kiváló tudós volt, különben néhány évvel később nem hívta volna meg egymás után két élvonalbeli amerikai egyetem is tanszékvezető professzorának. Tárcáját azonban elsősorban nem ennek köszönhette, hanem annak, hogy gróf Teleki Pál miniszterelnök fia volt. Mi, madiszosok mindenesetre nem a tudós geológust láttuk benne, hanem a grófot. Ennek szellemében vonultunk fel a Hold utcába, a Vallás- és Közoktatásügyi (a kultusz-) Minisztérium elé és ott tartósan lecövekelve, ezt a négysoros jelszót zúdítottuk skandálva az épületre: „Reakciós Teleki / a kormányból menjen ki! / Bizottságot elébe, / Menjen el a fenébe!” De hiába. Nem ment. Legalábbis akkor nem, csak néhány hónappal később.
Utóda a kultuszminiszteri poszton a tudós, később Széchenyi-díjjal kitüntetett irodalomtörténész, író, Keresztury Dezső volt, de nekünk ő sem felelt meg, és ellene, pontosabban, az alá tartozó budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium igazgatósága ellen lázadtunk egy kórusban szavalt rigmussal. 1946. november 1-i számában az Ifjúság című hetilap így számolt be erről: „Egyik hideg reggelen a diákok majd megfagytak az egyik teremben, mert az ablakkeretek üresen tátongtak, az osztályon sivítva járt át a szél… De még aznap küldöttség jelent meg az igazgatónál és »Fáztunk mi már eleget – Szünetet vagy meleget!« jelszót kiabálva intézkedést kértek. Az igazgató gondolkodási időt kért, de… tíz perc múlva megszületett a rendelkezés: amíg ablak nem lesz, felváltva járnak az osztályok az üvegezett tantermekbe... Ebből is látszik, hogy milyen fontos szerv a diákönkormányzat. Vajon ehhez mit szól Keresztury még mindig kultuszminiszter úr?”
A „Ria, ria, Hungária!” egy félreértésből vétetett
De ez legalább hatékony jelszónak bizonyult, mert kivívtuk vele, amit akartunk. Mit mondjunk viszont arról a kórusban szavalt jelszóról, amely jó harminc évvel ezután született az ifjúsági mozgalomban és amelyben az akkori fiatalok annak a meggyőződésüknek/reményüknek adtak hangot, hogy „A párt és a KISZ / győzelemre visz.” Vagy lehet, hogy ezt nem is gondolták komolyan?
Végül két olyan jelszóról, amelyről elmondható, hogy félreértésen alapult, sőt alapul ma is. Fradi-meccseken, de néha a labdarúgástól távol eső eseményeken is felzúg a hazafiasnak vélt „Ria, ria, Hungária!” A magyar futballisták nemzetközi meccsein a szurkolók eredetileg az állítólag ősmagyar „Huj, huj, hajrá”-val biztatták csapatukat. Csakhogy a háború után az ellenfelek között megjelentek az élenjáró szovjet klubcsapatok, majd a válogatott is, és valaki illetékes (nem nyelvész!) rájött, hogy ebből még éktelenül nagy félreértés származhat, mivel a biztatás első és második tagja több szláv nyelven éppenséggel egy bizonyos (nem rendőri) szervnek a neve. Ettől fogva a „Hajrá magyarok!” volt az ajánlott – nem mindig betartott – csatakiáltás. Jó néhány évvel ezelőtt aztán ez adta át helyét a „Ria, ria Hungáriá!”-nak. Addigra nagyjából kihalt az a nemzedék, amely még emlékezett rá, hogy valaha, a XX. század első felében, még mielőtt betiltották volna, a Hungária körúti pályát birtokló MTK hallgatott a Hungária névre. Így aztán mostanában a nem éppen az antirasszizmusáról elhíresült Fradi B közép tagjai üvöltik torkuk szakadtából az egykor a libások biztatásaként elhíresült „Ria, ria, Hungáriá!”-t.
Ennél nagyobbat csak Sarlós István volt budapesti tanácselnök, utóbb miniszterelnök-helyettes, egy időben a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke, tévedett. 1977-ben ez utóbbi minőségében ő elnökölt azon az ifjúsági nagygyűlésen, amelyet az (azóta lebontott) Sportcsarnokban rendeztek a Budapestre látogató Luis Corvalán tiszteletére. Ez az elvtárs a Chilei Kommunista Párt főtitkára volt, aki nem sokkal azelőtt szabadult a demokratikus rendszert katonai puccsal megdöntő Augusto Pinochet diktátor börtönéből. A fő szónok természetesen maga a vendég volt, de beszédét a házigazda Sarlós vezette fel, méghozzá elég hosszan. Valami azonban nem oda kattant a fejében és előbb a hazánkba látogató és íme jelenlévő Pinochet elvtársat üdvözölte, azután Pinochet elvtárs érdemeit méltatta, külön kitérve arra, hogy milyen hősiesen viselkedett Pinochet elvtárs a puccsisták tömlöcében… A kivezényelt hallgatóság már nagyon unta és gyakorlatilag nem is figyelt a szónokra. A sok pinochetezés hallatán aztán a nagygyűlés egyik résztvevőjének eszébe jutott a jelszó, amit évekkel azelőtt, a chilei puccs után eszelt ki egy rigmuspoéta az akkori kiszes szolidaritási nagygyűlések résztvevőinek: „Pinochet, Pinochet! – Kinyomjuk a szemedet!” (Utólag is csak találgatni lehet, ki költötte mindig az időszerű rigmusokat. De ez legalább harciasan hangzó jelszó volt és még rímelt is.) Most addig kiabálta az illető, amíg a többiek is átvették. A Sportcsarnok falai valósággal beleremegtek a harsány jelszókiabálásba. Corvalán természetesen nem tudott magyarul, de azt azért észrevette, hogy valami nem stimmel. Sarlós egy pillanatra megállt a beszédben, észrevehetően zavarba is jött, de aztán a megfelelő „vörös farokkal” (éljen ez meg az) gyorsan befejezte és átadta a szót Pinochet elvtársnak.
