Belakjuk a bolygó majd’ minden emberi életre valamelyest alkalmas szegletét, átalakítjuk közel és távol az addig érintetlen területeit, felszámoljuk a természetes és természetközeli tájait, tovább szennyezzük a szárazföldi és a tengeri térségeit, veszélyeztetjük élővilágának sokszínűségét és az éghajlatát. Gyorsuló ütemben (f)elhasználjuk a természeti javait: mindenfelé a planétán, a felszínen és a felszín alatt keressük és felleljük, gyűjtjük és átalakítjuk, helyben vagy távolabb hasznosítjuk a még elérhető biológiai és nem-biológiai erőforrásait. Mindezek által növekvő mértékben károsítjuk az életünk, életvitelünk fundamentumául szolgáló környezet minőségét. Mintha csak a mában és a mának akarnánk élni, ami valakik számára az elért életszínvonal megtartását vagy annak még jobbá tételét jelenti, mások – nagyon sokak – számára pedig legalább az emberi élet legalapvetőbb feltételeinek a biztosítását. E gondokat, a helyzet- és érdekkülönbségeket jól tükrözik a kiterjedt környezetkárosító folyamatokról, az azokkal kapcsolatban korábban jóváhagyott megállapodások teljesítésének értékeléséről (többnyire valójában az elmaradt vagy vontatott végrehajtásáról), azok megújításáról tartott csúcstalálkozók. Mindezek esetében elsősorban a problémák eredendő okaival, így a globális klímaválság esetében az ebben leginkább érintett természeti erőforrások, a fosszilis tüzelőanyagok kiaknázásától, felhasználásától való megválással kell(ene) törődni, amiképpen ezt végre elfogadták – habár túl sokféleképpen értelmezhetően – a pár nappal ezelőtt véget ért „klímacsúcson”.
A globalizálódó környezeti veszélyekért a társadalmak, a társadalmi csoportok által viselt történelmi és jelenkori felelősség felettébb eltérő, és egyúttal magában foglalja azt, hogy milyen körülményeket hagyunk hátra a következő nemzedékek számára. A felelősségük és lehetőségeik mentén nemcsak a teendőket, hanem a változó környezeti körülmények által előidézett hatásokat, azok elviselhetőségét illetően is tetemesek a különbségek az egyes társadalmak között. Mégis nem kellően egyértelmű már, hogy akarva-akaratlanul közösen alakítjuk át alapjaiban a planetáris otthonunkat jelentő életteret, annak állapotát? Nem számolunk azzal, hogy már a nem túl távoli jövőben olyan fokú lehet cselekedeteink által a természeti környezetünk változása, amit nem vagy csak nehezen viselhetünk el, amihez csak komoly áldozatok árán alkalmazkodhatunk? Nem lenne elegendő ismeretünk arról, hogy a közreműködésünkkel előidézett folyamatok és azok hatásai nem állnak meg sem a települések, sem az országok vagy akár a földrészek határainál, és hogy ezáltal is mennyire megerősödött egymástól való kölcsönös függőségünk?
Régóta tudható
Most kellene rádöbbenünk, hogy talán még megállítható, de legalábbis jelentékenyen lassítható e tendencia, hogy felkészülhessünk a már elkerülhetetlennek látszó változásokra? Hiszen régi keletűek az első figyelemfelkeltő felvetések, amelyek a múlt század közepétől a társadalmi-gazdasági területeken megmutatkozó „nagy felgyorsulás” kezdeteitől, a kibontakozó gazdasági, ipari, kereskedelmi globalizáció nyomán kialakuló és növekvő környezeti ártalmakra utaltak. Az 1960-as évektől a tudomány képviselői jelezték, előrevetítették a bioszféra veszélyeztetését, a környezetbe kijutó toxikus és más szennyezőanyagok jókora távolságokra való elkerülését, a bővülő természeti erőforrásigényekből és ‑korlátokból adódóan éleződő nemzetközi konfliktusokat. Rachel Carson 1962-ben szót emelt a DDT és más rovarirtó szerek használata ellen, mert – célzott alkalmazásukon túlmenően – általában is pusztító hatásúnak bizonyultak az élővilágra. Svante Odén 1968-ban rámutatott arra, hogy „savas esők” okozhatják az észak-európai térségben a tavak vízminőségének romlását, majd tisztázódott, hogy ennek fő oka a széntüzelésből a légkörbe kerülő és messzire eljutó kénszennyezés. Sokaknak ismertebb lehet a Nap ultraibolya sugárzásától megóvó ózonréteg kikezdése; ennek okául Mario Molina és Sherwood Rowland 1974-ben azt jelölte meg, hogy a hűtőszekrényekben kiváló hűtőközegként működő freonok a légkörbe kerülve feljuthatnak a sztratoszférába és ott előidézhetik az ózonmolekulák elbontását. A higanyt, az ólmot és vegyületeiket az ókori idők óta hasznosították, de csak az 1960-as évektől derült ki, hogy e toxikus anyagok igénybevételével együtt azok egészségkárosítása is globális szintűvé vált.
Az erőforrások túlzott mértékű hasznosításával kapcsolatos kockázatok sem maradtak szó nélkül. Garrett Hardin arról írt 1968-ban, hogy a korlátok nélkül folytatott tevékenységeink akár elvezethetnek a bolygó természeti javainak feléléséhez, a környezet féktelen elszennyezéséhez. A bioszféra túlhasználatának várhatóan súlyos következményeit taglalta Michel Batisse 1969-ben. Az 1970-es években sorra jelentek meg a közgazdászok, a „politikacsinálók” nagy része által mindenek előttinek és felettinek tartott gazdasági növekedés nyersanyagkorlátairól és környezeti ártalmairól szóló írások: így a Római Klub tudósainak könyve e növekedés határairól (1972) és ugyanerről – ha más-más megfogalmazásban is – Lester Brown (1972), Ernst Schumacher (1973) vagy Herman Daly (1977) elemzése. A magyar tudósok közül elsőként talán Láng István mutatott rá (1978), hogy e folyamatok nyomán egy világviszonylatú válság van kibontakozóban: az emberi környezet válsága.
Az emberi tevékenységeknek betudottan létrejövő éghajlatváltozás lehetőségére való első utalások sokkal régebbiek. Arvid Högbom 1894-ben (!) arról írt, hogy az akkoriban világszinten évente kitermelt félmilliárd tonna szén elégetésekor nagy mennyiségű többlet szén-dioxid kerül a légkörbe; erre is hivatkozva, rá két évre Svante Arrhenius arra a következtetésre jutott, hogy ha ez így folytatódik, akkor ennek jelentős hőmérséklet-emelkedés lehet az eredménye.
Azóta sokkal több és pontosabb megfigyelési adat és kutatási eredmény lett ismeretes mindeme és egyéb más környezetmódosító beavatkozásunk és azok hatásainak alakulásáról. De mit tettünk a helyzet súlyosbodásának elkerülésére?
Ez így nem mehet tovább!
Két olyan esetet ismerünk, amikor viszonylag rövid időn belül – a növekvő aggodalmak miatt és a megelőzést célzó megoldások alkalmazásával – a nemzetközi közösség felül tudott kerekedni a közösen okozott, nagy-térségű környezeti problémákon az éltető környezetünk megóvásáért vívott küzdelemben. Az 1980-as évektől kezdték kénteleníteni a fosszilis tüzelőanyagokat, a felhasználásuk során keletkező légköri kibocsátásokat (amint az a Mátrai Erőműben is megtörtént), valamint helyettesíteni az ózonréteget „vékonyító” vegyületeket ózonbarát anyagokkal. De hogy jobban megértsük, milyen helyzetbe sodortuk magunkat: még így is mostantól számítva mintegy négy évtizedet kell arra várni, hogy az ózonpajzs „begyógyuljon”.
Ezeknél sokkal nehezebben tudunk vagy akarunk (?) megbirkózni más környezeti és azzal kölcsönhatásban álló gondokkal, pedig ezek mélyülése fogja áthatni saját magunk és utódaink életkörülményeit, életminőségét. A bioszféra pusztulása vagy a világban az erdővel borított területek további zsugorodása, ha változó ütemben is, de folytatódik. Pedig ezek elkerülésére, vagy legalábbis megzabolázására nemzetközi programok, megállapodások születtek, olyanok, mint például az 1992-ben elfogadott egyezmény a biológiai sokféleségről. Mégis az élővilágtól, a vadon élő faunától és flórától újabb és újabb élőhelyeket veszünk el, szabdalunk fel mezőgazdasági, település- és közlekedésfejlesztési, idegenforgalmi és más célokra. Mind nagyobb aggodalomra ad okot az édesvízkészletek helyzete: már vízvilágválságról beszélhetünk, beleértve azt, hogy sokan nem vagy csak nehezen juthatnak hozzá egészséges ivóvízhez.
Neves környezetkutatók a közelmúltban is világossá tették, hogy mindez hova vezethet: Jane Goodall szerint olyan gyorsan éljük fel a bolygó erőforrásait, hogy a természet képtelen azokat megújítani, Báldi András létérdekünknek nevezte az ökológiai rendszerek megértését és a pusztulásuk megállítását, Szöllősi-Nagy András pedig századunk egyik fő globális kihívásaként írt a természet és különösen a vízkészletek elszennyezéséről. A két, illetve három évtizeddel ezelőtt jóváhagyott világprogramokban már hangsúlyozták e problémák megoldásának sürgősségét. A veszélyes hulladékok fejlődő országokba irányuló szállításának tiltásáról, a környezetben tartósan megmaradó vegyi anyagoktól, a higanytól és toxikus vegyületeitől való fokozatos megszabadulásról, általában a vegyi anyagok „fenntartható” – azaz nem környezet- és egészségkárosító – kezeléséről, és megannyi más kritikus ügyben is sikerült megegyezni. A 2015-ös nemzetközi fenntartható fejlődési program pedig mindezekre együttesen is kitért. A teljesítések azonban akadoznak, olyannyira, hogy egyelőre reménytelennek látszik az erre az évtizedre elfogadott legtöbb globális cél, vállalás elérése, a hosszabb távon még kritikusabbnak becsült állapot megelőzése.
Mindez különösen érvényes az éghajlatváltozási „feladványra”, hiszen az erről 1992-ben elfogadott egyezmény céljaival, és az azokat szigorító 2015-ös megállapodásban foglaltakkal szemben az üvegházhatású gázok – elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok használatából származó – globális légköri kibocsátása nemhogy lankadna, hanem növekszik. A felszíni átlaghőmérséklet töretlenül felfelé araszol, a gleccserek olvadnak a sarkvidéki jégtakaróval egyetemben, a világtenger szintje emelkedik, összességében az éghajlati rendszer állapota gyorsuló ütemben változik. Három évtizeddel ezelőtt sok mindent nem tudtunk e rendkívül összetett (a légkört, a földfelszínt, az óceánokat, az élővilágot és mindezek kölcsönhatásait is magában foglaló) környezeti rendszerről, annak működéséről. De elfogadtuk, hogy elővigyázatosságra van szükség és határozott lépéseket kell tennünk mindazon tevékenységeinket illetően, amelyeknek – az ismereteink adott szintjén – felettébb kockázatosak a következményeik. Azóta a sokkal több és pontosabb ismeret birtokában még egyértelműbb, hogy mit kellene tennünk – egyúttal összhangban a többi kiterjedt környezeti probléma kezelését célzó beavatkozással. Erről szóltak, illetve sok esetben erről kellett volna szólniuk az említett egyezmény elfogadása óta évről-évre megtartott kormányközi találkozóknak.
Talán még nem késő
A jelzett világgondok megoldásának érthetetlen (?) késlekedése kapcsán e témakörökkel régóta és elmélyülten foglalkozó két tudós megállapításaira utalunk. Szathmáry Eörs sommás véleménye szerint nem vagyunk jól felvértezve az evolúció által, hogy az esetleg évtizedek múlva bekövetkező dolgokkal komolyan foglalkozzunk, a jelenlegi problémáink pedig csak masszív együttműködéssel lennének leküzdhetők, de az ilyen mértékű globális együttműködés egyelőre példátlan. Az éghajlatváltozásból adódó extrém események intenzitásának és gyakoriságának jelentős növekedésére pedig újból rámutatott Bartholy Judit, és már csak emiatt sem szabadna halogatni a hathatósabb nemzetközi intézkedéseket. A prominens környezetvédő David Attenborough szerint volna kiút e helyzetből: eszerint tiszta energiára, egészséges levegőre, élelemre, jó életminőségre van mindannyiunknak szüksége és ebben a természet a szövetségesünk marad, ha együtt helyreállítjuk az egyensúlyát. Esetleg ilyen jellegű intelmeket is észben tartva, minden fentebb említett témában a nemzetközi fórumokon újabb és újabb ígéretek hangzottak el, és valóban vannak, akik teljesítik is, amit vállaltak. Mégis sokszor már maguk az ígéretek sem voltak kellően nagyívűek, és összességükben legfeljebb csak ahhoz elégségesek, hogy a veszélyes tendenciák lassíthatóak legyenek.
Ugyanakkor érthető és helyes, de nem vezetne el e folyamatokat kiváltó okok kezeléséhez, ha önmagában csupán a káros hatásokra való felkészülést helyeznénk előtérbe, és ahhoz kapnának támogatást – a szolidaritás, a „környezeti igazságosság” jegyében – e krízisek előidézéséért alig felelős, viszont azokkal szemben különösen sérülékeny társadalmak. Ennek teljességgel indokolt célja, hogy felkészülhessenek a környezeti feltételek romlására, túlélhessék akár az azokból adódó szélsőséges jelenségeket is. Egy határon túl azonban lehetetlenné válhat az átalakuló viszonyokra való felkészülés, az alkalmazkodás. Mi lett volna, ha „csak” alkalmazkodni akartunk volna az ózonréteg fokozatos eltűnéséhez?
Napi alapvető gondjainkhoz képest a földi környezet állapotának közrehatásunkkal történő hosszabb távú és gyökeres átalakulása időben távolinak tűnhet, hiszen a világ most (is) telve van feszültségekkel, mindenütt jelen vannak azok bel- és külpolitikai, bel- és külgazdasági okai és okozatai, és akkor még nem is utaltunk a szociális, etnikai vagy biztonságpolitikai vetületekre. Túl gyakran volt a múltban is hallható: majd ha az akut társadalmi-gazdasági problémákon túljutottunk, akkor foglalkozhatunk behatóbban a környezeti ügyekkel. Igen ám, de időközben olyannyira módosulhatnak, hogy akár élhetetlenné is válhatnak az egyes térségek környezeti viszonyai. Közös planetáris otthonunkra tehát – eltérő felelősségünk, helyzetünk, adottságaink, képességeink szerint – saját magunk és a jövő nemzedékek érdekében mindannyiunknak és közösen is sokkal jobban kell(ene) vigyáznunk!
