A külső, eredeti helyszíneket, korhű jelmezeket is használó fotografikus ábrázolás valószerűsége egyre komolyabban vetette fel az életrajzi történetekben a hitelesség kérdését. Csakhogy egy életút vagy annak akár csak egy fontos szakasza ritkán alakul jó dramaturgiával, ha viszont hatásos szerkezetű elbeszéléssé formálják, vége a tárgyszerű hitelességnek. Jönnek a véget nem érő, sokszor politikai színezetet is kapó viták, hogy hol történt hamisítás, milyen eltérések fogadhatók el szabad alkotó interpretációként, mi az idealizálás, mi a megcsúfolás. Ezzel együtt az életrajzi filmek nem veszítettek népszerűségükből, megbízható piaci áruk maradtak.
Mostani elszaporodásuk mégsem egyszerű üzleti számítást, hanem kulturális elbizonytalanodást is jelez.
Az Oppenheimer, a Napóleon, a Golda vagy éppen a Semmelweis nem csupán arról szól, hogy mondjunk el még egy mesét nagy, híres emberekről, mert szeretik kuksizni, hogyan éltek, miből született a nagyságuk, mit csináltak a hálószobában. Művészi gyötrelmet is érezni a téma- és műfajválasztásban:
Mivel tudom megszólítani az embereket? Nem valamelyik artfilmes buborékot, hanem a széles közönséget, a társadalmat? Hol tudok közös szellemi-művészi térbe kerülni vele? És nem csoda, hogy sokan a történelmi-életrajzi tematikát választják. Mert hátha itt még teremthető közös diskurzus. Hátha valami megmaradt legalább az iskolai tananyagból. Egy Napóleont még talán valahogy mindannyian el tudunk helyezni. Csak hallottak az emberek az orosz–ukrán háborúról, a klímaválságról, a közel-keleti konfliktusokról! Ezeken a nyomokon alighanem el lehet indulni, és akkor összejöhet egy igazi, nagy közönség, amelyben valami rezonál. Nemcsak a moziteremben, nem csak még két óráig, egy napig, hanem egy valódi, beszélgetéseket ösztönző szellemi összekötő kapocs kialakulásáig.
Fókuszt vesztve, súlytalanul
Ebben az irányban a széles érdeklődést kétségtelenül föl lehet kelteni (így talán pénzt is könnyebb szerezni), de az anyag megmunkálása, jelentős alkotássá érlelése, részben a fent említett csapdák miatt, még egy világos koncepció mentén is annyira összetett formálást igényel, hogy a legtöbben egy ponton feladják. Ezért én nem is szoktam bízni az életrajzi filmek katartikus erejében. Miközben kedvenc filmem Eisenstein Rettegett Ivánja, amely valóban egy grandiózus műalkotás. Csak hát van egy eredeti, a szovjet avantgárd és a német expresszionizmus eszköztárát a hollywoodi monumentalitással új minőséggé elegyítő nyelvezete, egy olyan koherens stilizáció, amely azonnal egyértelművé teszi, hogy művészeti világban mozgunk, amely nem történelmi ismereteket akar terjeszteni, hanem saját dinamikája, tematikája mozgatja: a bizalmatlanságban fogant hatalom tébolya. Társadalmi (és társadalom-lélektani) makroszerkezetek zenei ritmusú, polifon mozgóképes kölcsönhatásában ábrázolva. Amely néhány ponton ijesztőbb felismeréseket szült a sztálinizmusról is, mint Trockij vagy az utókor kritikája.
A mai kínálatból leginkább Ridley Scott Napóleonja vethető össze az eisensteini iránnyal. Addig sikerül is eljutni ezen az úton, hogy a vállalkozás Joaquin Phoenix fanyar színészegyéniségére építve megteremt egy érdekesnek tűnő, izgalmas komplexusokat sejtető figurát. De vagy nem tudnak, vagy nem mernek mit kezdeni vele. Nincs kitalálva, mit lehetne egy efféle földhözragadtabb, zárkózott Napóleonnal kibontani a történelemből és/vagy a mi létünkből. Ugyanígy megreked a primer atmoszférateremtés szintjén a képi világ sötét tónusa. Ebben egyszerűen végighajtják a hőst életútjának nagy fordulatain, híres csatáin, kerülve a teljes hitelességet, és próbálják éteri magasságokba misztifikálni kapcsolatát Joséphine-nel. Trendi képeskönyv-dramaturgiával, akciófilmes csatajelenetekkel. Sokszor hatásosan, végig nézhetően, súlytalanul.
Az Oppenheimer más minőség, jóval átgondoltabb, kidolgozottabb alkotás, de hasonló probléma van vele. Itt is sikerült emlékezetes filmes karaktert teremteni egy nagyszerű színészből, Cillian Murphyből. Az elbeszélésmód a dokumentumdrámák feszességét idézi, időben szétszórt ténymozaikok között nyomozva az igazság után. Sodró erejű szerkezet, rengeteg helyszín, közeg, esemény. Ám itt sem világos, hol a fókusz, a dráma. Nem rajzolódik ki mélyen, átélhetően Oppenheimer lelkiismereti vagy bármilyen belső vívódása, a politika, a fegyverkezés szolgálatába állított tudomány erkölcsi problematikája. Nem érezni a kutatások, kísérletezések szellemi auráját, nem kapunk képet a kor Amerikájának kommunista mozgalmairól. Mindent a közhelyek szintjén érint csak a film. Fantasztikus kiállítással, lebilincselő ritmusban. Furcsa, mert Christopher Nolan a Csillagok közöttben, Kubrick és Tarkovszkij szemléletével érintkezve éppen azt igazolta, hogy egy sci-finek is lehet súlya, ha hagyunk filmidőt a mélyebb rétegek kibontására.
Amikor a kevés sok, és amikor elég
A Golda közvetít egyfajta drámaiságot, amely mögött poétikus erő is felsejlik, csak szegényes, vagy inkább elnagyolt a művészi eszköztára. Igaz, nem valódi életrajzi film, hiszen csak az 1973-as arab–izraeli, jom kippuri háború napjait idézi fel a legendás izraeli miniszterelnök asszony, Golda Meir helyzetére, tetteire fókuszálva. Egy igazi drámai szituáció ereje azonban segíteni tud abban is, hogy akár a főhős teljes személyisége, sorsa sűrűsödjön benne, illusztratív flashbackek nélkül. Egy idős, betegséggel küzdő, megfáradt vezetőt látunk, aki sok illúzióját elvesztette, kételyek gyötrik Izrael jövőjével kapcsolatban, de kötelességét érezve még egyszer összeszedi magát, és csapatával, a vezérkarral levezényli a küzdelmet, mozgósítva összes diplomáciai kapcsolatát. Miközben már nem hősies önfeláldozást, hanem fájdalmas pusztulást lát minden veszteségben. Ezt az összetett, már-már a tudathasadás szélén táncoló lelkiállapotot gyönyörűen, egy nagy színésznő eleganciájával érzékelteti Helen Mirren. Amihez azonban Guy Nattiv rendezése keveset tud hozzátenni. Nem attól lesz elevenebb, hitelesebb ez a karakter, hogy egyik cigarettáról a másikra gyújt. Egy idő után monotonná válik, ahogy a harci eseményeket követi a katonai vezetéssel. Kissinger támogatásának megnyerése pedig politikai lektűrbe billenti az elbeszélést.
Ha viszont semmi probléma nincs egy mai életrajzi ihletésű filmmel, az nagyjából annyit érhet el, mint Koltai Lajos Semmelweise. Biztos érzékkel ki van emelve és le van kerekítve az orvost halhatatlanná tevő felfedezés története, kiegészítve egy kedves szerelmi szállal. Sok nehézség, ármány után győz a tudomány, a szerelem, a jólelkűség. Mindez jó színészekkel, filmes professzionalizmussal kerül elénk – és működik. Könnyeztem, amikor Emma nővér összeborult Semmelweisszel a Magyarországra induló hajón. Ennyi is volt a cél, pont. Lehet persze elmélkedni, mennyivel izgalmasabb témát kínált volna a megháborodás időszaka, Semmelweis ellentmondásos jellemének kibontásával. Lehet méltatlankodni, miért nem Gárdos Péter könyvéből (Semmelweis Ignác rövid boldogsága) készült film. De ki tudja, mi kerekedett volna ki egy merészebb, fajsúlyosabb vállalkozásból?
Válságban a mozi?
Az életrajzi filmek buktatói a mai mozifilmkészítés általánosabb problémáit jelzik. Mindenekelőtt az eleven kulturális diskurzusok hiányát, a bölcseleti drámaiság kerülését, a filmnyelv standardizálódását. Nyugalom, van még helye a mozinak az életünkben, de egyre inkább saját mítosza tradíciójának szintjén. Ha továbbra is csak ebből táplálkozik, valóban elmondhatjuk majd, hogy egy TikTok-videóban is több az elevenség, az eredetiség, mint az óriásvásznakra tervezett mozgóképekben.
