„Ugyan mi okból született az emberi lény? És miért hal meg?” – töpreng a regény elbeszélője, s ezzel némiképp Babits híres Esti kérdésének prózaivá alakított parafrázisát nyújtja: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” – Az idézet is jelzi: a magyar/iráni és mindkét részről zsidó származású francia szerző új regénye szembeszökően létfilozofikus (a magyar fordítás Kiss Kornélia munkája). A mulandóság ugyanis a cselekmény szinte minden epizódjában megjelenik vagy legalábbis fölsejlik: „mostanság hullunk, mint a legyek” – jegyzi meg lakonikusan az egyik szereplő.
A mű középpontjában egy magyar felmenőkkel is rendelkező párizsi zsidó család áll. Az apa, aztán az anya (és az ő nemzedékükhöz tartozó rokonok) halála után a három – már idősnek mondható – gyerekük kerül abba az élethelyzetbe, melyben immár szembe kell nézni a végességgel, s amelyben célszerű leltárt készíteni: mire is jutottak. Az eredmény minden, csak nem megnyugtató. Serge, a legidősebb afféle botcsinálta életművész lett, vállalkozásai rendre kétesek, a magánélete pedig kudarcok sorozata. Jean sem vitte túl sokra, stabil párkapcsolata neki sem adódott. Anne – azaz Nana – a bátyjai szerint méltatlan férfihez ment feleségül (akit aztán szüntelenül lekezelnek, kigúnyolnak), s a történet idején valamilyen segélyszervezetnél dolgozik.
Amit már éppen csak említettünk, azt az elbeszélés nyomatékosan ki is emeli: Popperék – zsidók.
E tekintetben a cselekmény határozott szekularizációs-asszimilációs folyamatként is értelmezhető. Annak tanúbizonyságaként is, hogy – Heller Ágnest idézve – „két és fél ezer éve soha sem kényszeríthetett senki és semmi egyetlen zsidót sem arra, hogy zsidó legyen”. Már a szülők sem voltak vallásosak, nem tartották az ünnepeket, az apa identitásában is mindössze annyi maradt az ősökéből, hogy intenzíven érdekelte mindaz, ami Izraelben történt, s fontosnak tartotta, hogy a kamaszodó fiai az egyik nyáron néhány hetet eltöltsenek ott.
A gyerekeikben még ez a figyelem is csökkent. Egyáltalán a mentalitásuk, viselkedésük, gondolkodásmódjuk, a viszonyrendszerük mind-mind a hagyományos antiszemita sztereotípiák eleven cáfolata lehetne. Nem tartanak össze, hanem állandóan marják egymást. „A bőrük alatt is pénz lenne?” Ugyan! Olykor szinte egy vasuk sincs, innen-onnan, leginkább persze, a testvérüktől kérnek segítséget. Az élet egyetlen területén sem sikeresek. Nem igazán tanultak, a kapcsolatépítésben pedig olykor kifejezetten esetlenek. Az átlagostól miben sem különböznek.
Így nem csoda, hogy amikor Serge lánya azt javasolja, hogy menjenek el Auschwitzba, ahol magyar felmenőik jó részét elpusztították, a testvérek megosztottak lesznek. Serge eleinte ellenzi, majd beletörődik lánya tervébe, így Jean, mint rendesen, különösebb lelkesedés nélkül követi a bátyját, egyedül Nana mutat igazi érdeklődést. Egyik idős rokonuk csak ennyit jegyez meg útjuk hallatán: „Ha megint tudnék járni, hát az volna a legutolsó hely, ahova elmennék”.
A haláltábor persze, felkavarja őket, mindegyiküket a maga módján, de nem jobban, nem másként, mint a sok-sok – esetleg személyes érintettség nélküli – turistát. A magukat izraeli zászlóba burkoló zsidó fiatalok kifejezetten irritálók a narrátor szerepét is betöltő Jean számára. Ő a kirándulásból mindenekelőtt azt a képet őrzi, amikor húga a magas sarkú cipőjében botladozik a birkenaui vasúti sínek mentén. Ez ugyanis – minden tekintetben – evidensen befogadható. A milliónyi halál – az ezt felidéző hegyekben álló emberi haj – valójában felfoghatatlan. A holokauszt tényleg „egy fekete »lyuk« a zsidókérdés történelmében” (Heller Ágnes).
A hely szelleme azonban ahhoz már nem elég erős, hogy legalább átmenetileg magukba szálljanak, s emlékezzenek: a testvérek korábbi konfliktusai ismét fellobbannak, csúnyán összevesznek. S csak jóval később, már otthon az hozza őket újra össze, hogy kiderül, Serge súlyosan – és alighanem végzetesen – megbetegedett. (A legidősebb fivér többek között azért válhat címszereplővé, mert a szülők után alighanem ő fog felkerülni a família veszteséglistájára.) Ekkor kezdenek újra családként, egymást feltétlenül támogató elemi kis közösségként viselkedni. A zárókép több mint baljós: a testvéreket a CT-vizsgálat várójában látjuk utoljára, riadtan simogatják egymást, az ápolónő Serge-et szólítja. „Kékes űr marad utána közöttünk”.
A napi, szó szerinti élet/halál gondok igencsak elhalványítják az auschwitzi (eleve nem túl intenzív) emlékeket. Ennek tükrében a Popper-testvérek példája azt sugallja, hogy Auschwitz és mindaz, amit komor – és páratlan – metaforaként felidéz, fokozatosan történelemmé válik. E nemzedékeken átívelő folyamat persze nem feledtetheti a borzalmak elszenvedőit, köztük azokat, akik halhatatlan művekben örökítették meg őket. Messzemenően érthető tehát, hogy regényét a szerző Kertész Imre és felesége, Kertész Magda emlékének ajánlotta.
Infó
Yasmina Reza: Serge
Magvető
2023.
