Azóta, hogy felfogtam a szó értelmét, számomra Európa a túlsó, szemközti oldalt jelentette. Ott van szem előtt, tán még a fű is zöldebb arrafelé, de az biztos, hogy rendszeresen nyírják, viszont elérhetetlen. Nincs átkelő, nincs festett zebra, se közlekedési lámpa, csak egy rendőr, aki a folyamatos forgalmat felügyeli az én oldalam és a túloldal között. Oda tényleg születni kell, mint a viccben.
A nyolcvanas években, még gyerekfejjel tudtam, mindenfajta földrajzi tényre fittyet hányva, hogy Románia nem Európa. Tán az volt vagy lehetett volna, de egészen biztosan épp nem az. Magyarország helyzetét tekintve már bizonytalanabb voltam és valami olyasmit okoskodtam ki, hogy lényegét tekintve az, csak valamilyen fondorlat miatt kénytelen úgy tenni, mintha ő is a román módit vinné. Tán a szovjetek miatt, akik minden európaiság ősellenségei, mert nekik saját, nem túl barátságos kontinensük van. Még szerencse, hogy sem földrajz-, sem történelemórán nem mertek hasonlókat még csak bolygatni sem, mert az lett volna a minimum, hogy megbukom, pedig nem nagyon járta messze az igazságtól.
Az is tudtam, hogy az igazi Európa ott kezdődik, ahol nincs színjáték, ahol nincs kényszer, és bármit (még azt is, amit nem tudok elképzelni) lehet kapni a boltokban. S bár tudtam konkrét országneveket, határokat és folyókat, messzi városok neveit, amelyek, mint a cukorka, már a kimondásukkal képesek voltak csalóka, ám annál finomabb ízt varázsolni a számba, Európa maga mégis megfoghatatlan maradt, akár a holdfény. Nem vezet oda út. Vagy legalábbis nem élve (lásd még: folyamatos forgalom). Voltak fotóim, térképeim, könyveim, onnan hozott tárgyaim (üres sörös dobozok sorakoztak dísz gyanánt a könyvespolc tetején), de kicsit mindegyik olyan volt, mintha a jeti vagy a Loch Ness-i szörny létét bizonygatná, kétségtelenül hihetően.
Most viszont bő negyven év elteltével épp egy ilyen cukorkás városban élek, Európa (egyik) szívében. A mostani fejem úgy látja, hogy Románia nem kevés vér és verejték árán, de betagozódott Európába, Magyarország pedig megint bizonytalan, olyasmit okoskodtam ki, hogy lényegét tekintve oda tartozik, de valamilyen fondorlat miatt kénytelen úgy tenni, mintha mégis a szovjetekhez tartozna, akik… Ki érti ezt? Lehet, hogy a történelemnek is van valamilyen sajátos humora, ami sorban gyártja a favicceket? Nem-európainak lenni pedig azt jelenti, hogy értem ugyan a viccet, csak képtelen vagyok nevetni rajta?
Dusinak egy nap szeretném úgy mesélni majd ezt a történetet, hogy a mindhárom „B” betűs (Bécs, Bukarest, Budapest) egyértelműen és visszafordíthatatlanul az európai család része, és nem is jöhet olyan, aki ezt képes lenne megingatni vagy megkérdőjelezni. Sem szeszélyből, sem politikai haszonlesésből. Illetve, ha mégis, eleve népszerűtlenségre lenne utalva, mert rajta kívül mindenki más számára visszafordíthatatlan a folyamat. Most karácsony van, és a bécsi Városháza előtti vásárban puncsozva kicsit hihetőbbnek tűnik a leendő történet, de könnyen lehet, hogy ez pusztán az italból nem sajnált alkohol műve. Így viszont az a paradoxon áll elő, hogy a pesti járdáról nézve Európa megint a túloldalon van, miközben mi magunk is azon az oldalon toporgunk. Nézzük vágyott önmagunkat egy cseppet sem vágyhoz méltó helyről. Rémálomba vagy elvarázsolt kastélyba (á la Kafka) illő tréfa ez.
Bécs ennél egyszerűbb város, tán úgy is mondhatnám, hogy e tekintetben unalmasabb. És olyannyira hitelesen hozza a szerepét, hogy kezdem azt hinni, ez a békés punnyadás, a gondtalan kiszámíthatóság lehet a rég mesésnek érzett Európa nagyon is földhözragadt titka. Mint az a házasság, amelyben nem kell folyton a kapcsolat milyenségén rágódni, havonta megvitatni, mert valahogy megy magától. Csavarok és kiflik persze itt is akadtak, s tán még lesznek is a történetben, de a politika mellett vagy alatt zajló élet pont olyan európai, amilyet én elképzeltem annak idején. Egy olyan rendszer, amely képes láthatatlanul zakatolni a háttérben, vagyis a szükségesnél nagyobb mértékben nem formálja polgárai életét. A személyi kultusz kínos évei után mindig is vágytam egy olyan helyre, ahol nem jut eszembe egyből az ország vezetőjének neve. Nem jön szembe mindenhonnan, tévében és plakátokon, nem Isten hírnöke vagy a Kárpátok géniusza, nem vátesz és nem korszakalkotó, nem apácska, de nem is kuzin, hanem hivatalnok. Könyökvédős. És hagyja a dagadt ruhát másra, mármint a szereplésvágyat tekintve. Alkoholos befolyásoltságomban most ez tűnik nekem európainak. Félek, hogy otthon, a pesti járdán jóval többet kellene innom ehhez.
Meg az az alig észrevehető szövet, ami mindezt működteti. Ami ügyel arra, hogy a közterek valóban közterek legyenek és ne szolid szemétlerakók, folytonos egyensúlyra törekszik fák, emberek és túlértékelt gépek között, és nem fárasztja a párbeszéd. Kultúrát is írhatnék, bár tudom, hogy otthon sokan a pisztolyukhoz nyúlnának e szó hallatán. Pedig erről van szó: ami elvileg nehezen tanulható könyvből, viszont másolható az élő példák nyomán. És puncs nélkül sem tűnik puszta ábrándnak.
