Voltak társasága

Észrevétlenül kikoptak az életünkből a valaha vívmánynak tekintett, kiharcolt intézmények; a „legvidámabb barakkban” még kivételesnek tűnő életminőséget hordozó dolgok megszokottá, hétköznapian banálissá váltak.

A kádárizmus bukása előtt napokkal is hihetetlennek látszott, hogy hazánk kapitalista országgá, polgári demokráciává válhat, ezért mindaz, ami korábban élhetőbbé tette a mindennapjainkat, úgy veszett el, mint a „zálogban hagyott ruhák”. Éveken át minden hónap hozott valamit, ami miatt igazoltnak látszott az érzés, hogy távolodunk a szovjetektől, hogy már nem vesszük elő "a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit” (Petri György).

A folyamat most éppen fordított. Talán ezért is érdemes visszaidézni a „voltak társaságát”. Úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer útja a „voltak társasága” felé vezet. Közéjük térünk vissza, igaz, fordított sorrendben, és egyre jobban érezzük: van mit elveszteni.

A leltárban az emberi jogok, a Helsinki záróokmány aláírásával indult folyamat az első. Az enyhülés újabb „szupermérföldköveként” a korábban időszakonként összeülő Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet éppen fél évszázada állandó szervezetté alakult, amelynek eredményeként az európai országoknak (az akkor még létező szocialista tábor országainak is) egy jegyzőkönyv aláírásával kötelezettséget kellett vállalniuk, hogy a három kosárba csoportosított ügyekben - az európai biztonság, a gazdaság, a tudomány és a környezetvédelem, valamint az emberi jogok terén - együttműködnek. A harmadik kosárba helyezett emberi jogok és az alapvető szabadságjogok betartása volt az a „kályha”, amelytől kiindulva a szocialista országokban működő demokratikus ellenzéki mozgalmak azt követelték, hogy saját (elnyomó) rendszerük a kötelezettségvállalás alapján állítsa helyre a „jelző nélküli” demokráciát.

 Közvetlenül karácsony előtt az utcán, az állandó üzletek frontjától néhány méterre – ahogy a teherautókról lerakták, ládákból - árulták a zöldségesek a valódi narancsot, a ritkaságszámba menő banánt és néha a mandarint. Nyilván azért választották a déligyümölcs árusításnak ezt a meglehetősen egyszerű, utcai módját, hogy a hosszan kígyózó sorok ne tegyék lehetetlenné az üzletekben a vásárlást. Ráadásul itt csak azt az egy, esetleg két tételt lehetett megvenni, ami egyszerűsítette az eladó dolgát, esetleg annak ellenőrzését, hogy a megszabott, egy alkalommal  vásárolható mennyiségnél ne próbáljanak többhöz jutni a vásárlók.

A kiskereskedelmi üzletek szerződéses üzemeltetése volt a magántevékenység liberalizálásának előfutama. A nyolcvanas évtized azzal indult, hogy állami meg szövetkezeti vállalatok ütemezetten meghirdették az üzleteiket, és megindult a licit, hogy mekkora, a vállalati központnak történő befizetés vállalásával viheti tovább a boltot az, aki a működtetésére vállalkozik. A licitverseny győztese többnyire a bolt üzletvezetője lett, de lehetett ügyes – magánkereskedői gyakorlattal rendelkező – kívülálló is. Az igazi nyertesek mégis a vásárlók voltak, akárki lett is a licit győztese. A vevők a korábbi, lerobbant boltok és vendéglátóhelyek helyén felújított, csinos, rendezett üzletet, udvarias(abb) kiszolgálást és - bár korlátozott, de – szélesebb választékot, sőt árversenyt találtak. Még nem vált egyöntetűen uralkodóvá a „vevő a király” viselkedés, de helyenként érezhette úgy magát, mintha nem is lenne szocializmus.

A gmk-k, vgmk-k, azaz gazdasági munkaközösségek, vállalati gazdasági munkaközösségek létrejöttének hírével voltak tele az újságok 1982 végén, 1983 elején, mintha varázsütésre az addig ismert Vörös Csepel, a Hajó- és Darugyár, vagy a Ganz Mávag helyén ezernyi apró üzem kezdett volna nyüzsögni, ők ontanák az árukat, náluk lehetne ruhaigazítást, lakásfelújítást rendelni, vagy a hiányzó pótalkatrészek gyártásának eddig megoldhatatlan gondját végre enyhíteni.

Persze a pártzsargonban „kiegészítő és kisüzemi gazdaságok”-nak nevezett kisvállalkozások legfeljebb mérsékelték a hiánygazdálkodást, és a túlméretezett, centralizált vállalatok értelmetlen és főként veszteséges gazdálkodását. De a legfontosabb mégis az volt, hogy résztvevőknek nem kellett a lebukástól félve „fusizniuk” ahhoz, hogy kicsit jobban élhessenek, sőt tevékenységük révén visszaszoktak az áruk, a verseny, a racionális gazdálkodás világába.

Jóllehet a kádári pártvezetés sem a második gazdasági reformot nem merte felvállalni, sem a lengyelországi demokratikus változásokat leverő Jaruzelski puccstól nem határolta el magát, de kihasználva az ötnapos munkahétre történő áttérés során felszabadult munkaidőalapot, meg a brezsnyevi rettegést a lengyel Szolidaritás tovaterjedésétől, újabb arasznyival kinyitotta a szovjet gazdasági rendszertől való távolodás ajtaját. A pártvonal igyekezett kisebbíteni a magánkezdeményezések liberalizálásának jelentőségét, de a nép megértette, hogy bármennyire a spájzban vannak is az oroszok, abba a kamrába már lehet kolbászt, sonkát, lisztet gyűjteni, annak a megtermeléséhez, megvételéhez pénzt keresni. Emlékszem: mint a liberalizálás tárcaközi koordinátorát naponta százak akartak felkeresni, hogy megkérdezzék, valóban engedik-e majd a vállalkozásukat. A Pénzügyminisztérium első emeletén lévő szobámtól a József nádor tér sarkáig kígyózott napokig a sor, ami felért egy népszavazással.

Igazgatóválasztás következett az állami vállalatoknál, vállalati tanácsok alakultak, néhány gyáregység kivált a nagyvállalatokból. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja; a tényleges jelentősége mindössze annyi, hogy a pártnomenklatúra már kevésbé direkt módon érvényesítette a befolyását, és ha nagyon torz módon is, de megjelent a szocialista rendszerben a liberális demokráciák egyik fontos intézményi eleme: a „fékek és ellensúlyok rendszere”.

A végeken, távol Budapesttől a helyi hatalmasságok persze továbbra is átléptek a választott testületeken. Ám még ők is, ha értelmét látták, kiálltak azért, hogy a területükön működő gyáregységek önállósodjanak. Ahol addig legfeljebb értelmetlen vakkantások, meg a pártnomenklatúra bikkfanyelve uralkodott, ott is érvek, érdekek, értékek kerültek elő. Az élete utolsó hónapjaiban állandó ágyhoz kötöttségben parancsnokló szovjet pártfőtitkár, a valahai magyarországi nagykövet, a KGB valahai elnöke, Andropov biztatta e lépés megtételére Kádárt, aki félve, gyáván, több éves halasztgatás után végül jóváhagyta a váltást. Mert a legjobban ugyanattól félt, amitől minden önkényúr: hogy a munkások és az értelmiségiek egymásra találnak – mint ahogyan az 1980-ban Lengyelországban, meg 1956-ban Magyarországon történt. (Ha Micimackó stílusában folytatnám, akkor ez megint „Malacka hőstette” volt, mert ennek a konstrukciónak a kidolgozására, majd bevezetésére kaptam megbízást - barátaimmal, akiket magam mellé vehettem - miniszteremtől, a kitűnő, okos és jellemes „örökös pénzügyminisztertől", Hetényi Istvántól.)

Sokan örültek volna 1987-ben, ha a Tihanyi vörös az asztalukra kerül. Ezt a Cabernet jellegű vörösbort a tihanyi félszigeten a valamikori Minisztertanács szőlőjében állították elő, és csak nagyon exkluzív helyeken, így az azóta elhíresült őszödi kormányüdülő büféjében lehetett vásárolni. A gazdasági társaságokról szóló törvény tervezeteit, dolgozatait éppen Őszödön vitatta meg a Sárközy Tamás által vezetett munkabizottság, mert Tamás, akiből igazságügyi miniszterhelyettes lett, a vitára megszerezte az ottani egyik előadótermet. Emlékszem, mekkora megrökönyödést váltott ki a büfében reggeli kávéjukat iszogató bizottsági tagok körében, amikor Trabantommal leparkoltam a büfé mellett, és néhány karton bort kezdtem pakolni a csomagtartóba. Nem a vitán képviselt álláspontom, hanem amiatt került sor némi ingerült civakodásra, hogy „önkényesen” felvásároltam a büfé Tihanyi vörös készletét. Amikor este 8-kor befejeztük a társasági törvény egyes fejezeteinek alapos vitáját (összesen nyolc fejezet volt), nagylelkűen hajlandó voltam frissen vásárolt készletemből egy kartont a köznek felajánlani, amit az azóta már Sárközyvel együtt a „voltak társaságát” alkotó Komáromi Gábor, Halustyik Anna és mások is nagy örömmel fogadtak.

Ma már hihetetlen az a cselekvő szolidaritás, amely az 1987 őszén alakuló társaságunk, a Pénzügykutató Részvénytársaság létrejöttét segítette. Ismeretes, hogy a gazdasági átalakulás és vele a politikai változás (egyik) forgatókönyveként híressé vált „Fordulat és reform” című anyag íróinak és szerkesztőinek többsége innen, a Pénzügyminisztérium költségvetésből gazdálkodó kutatóintézet dolgozói közül került ki – közéjük tartoztam én is. Amikor emiatt Kádár János összevonta a szemöldökét, az akkori frissen kinevezett pénzügyminiszter, Medgyessy Péter azzal mentette az irháját, hogy e saját intézetét – „költségvetési takarékossági okokból” - megszüntette.

Mi pedig munkanélküliek lettünk. A munkanélküliség is új intézménye volt a formálódó plasztik-piacgazdaságnak (Kornai János). Szerencsére amikor kiderült, hogy megpróbálunk együtt maradva, piaci megbízásokból pénzt keresve céget, nevezetesen részvénytársaságot alapítani, a különböző vállalatok vezetőiként a reformok iránt elkötelezett barátaink összeadták a pénzt, és még munkákat is adtak nekünk. Nyilván előbb megkérdezték, hogy lesz-e ebből hátrányuk, de volt olyan köztük - mint a MSZMP KB tagja, Zsengellér István, a MOL elődjének, az OKGT-nek a vezére -, aki nem kérdezett, hanem maga is gyűjtött részvényt jegyzőket a baráti körében. Így lett részvényesünk szinte minden nagy bank, biztosító. A MOL mai ura viszont félek, nem egy húron pendül valahai elődjével, Zsengellérrel.

Még maga a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Berend T. Iván is kiállt mellettünk, nem is szólva a tudósokról, szűkebb szakmai körünk képviselőiről, a közgazdákról. Szerencsénkre nem csupán magyarországi barátaink siettek a segítségünkre és rendeztek tiltakozó értekezletet, hanem külföldiek is. Így kaptunk levelet Balcerowicztól, aki később a lengyel rendszerváltás sokkterápiájának „atyja” lett, de segített bennünket az ENSZ szakosított szervezete, a Világbank is. Két szerződéssel alapozták meg indulásunkat – egyben Magyarország átalakulását is: megbíztak a tőzsde rehabilitálását szolgáló tanulmány és a kisvállalkozásokat felkaroló állami intézkedéscsomag kidolgozásával.

Sok remény mindennek megvalósulására az indulásunk idején (1988-tól) nem volt, de amikor Békesi László váltotta Medgyessyt a pénzügyminiszteri székben, majd Németh Miklós Kádár alatt szolgáló pártközpontosból miniszterelnök lett, már nemcsak a világbankosok, hanem még a magyar kormány is elővette – addig Kádár előtt gondosan rejtegetett – bátorságát, és megbízásokkal segítette a gazdasági rendszerváltást és a mi talpon maradásunkat. A többi mára „velünk élő történelemmé” vált.

Sajnos a mai magyar kormány fordítva, jobbról-balra olvas. Előbb vagy utóbb arra is szükség lesz, hogy a Helsinki Záróokmányra hivatkozva védjük meg a szabadságjogainkat.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.