- Új nyelv kell a demokráciához

– A Válasz Online-on megjelent egyik írásában azt a feladatot tűzi ki a demokratikus szellemű értelmiség felé, hogy megfelelő nyelvet kell adniuk értékrendjüknek. Mit hiányol pontosan?

– A rendszerváltás után a magyar értelmiség akkoriban nagyon befolyásos liberális része nem gondolt bele kellőképpen abba a problémába, hogyan lehet egy olyan ország kultúráját, amelynek a demokráciával és általában a nyugati típusú liberális modernizációval semmi tapasztalata nem volt történelmileg, a frissen megteremtett demokratikus politikai viszonyokhoz alkalmazni. Hasonlóan nem készítette fel a társadalmat, hogy a piacgazdaság milyen változásokat idéz elő az életmódban. Mindeközben az inspirációs modelljeink is elsorvadnak; a Nyugat egyre kevésbé jelenti azt, mint a hidegháború végén. Így aztán csak idő kérdése volt, hogy a magyar demokrácia mikor talál vissza a magyar nemzethez, amelyre fokozottan igaz, hogy egyfajta nyelvi rendszeren keresztül, intuitív módon meséli el magát.

– Mondana rá példát?

– Ha egy franciától vagy angoltól megkérdezzük, országa történelmének mely aspektusaira épül nemzeti identitástudata, elsősorban olyan motívumokat említenek, amelyek a nemzet politikai, polgári jellegéhez kötődnek. Az angolok számára különösen fontos a XVII. századi polgári forradalom, a jogállami berendezkedés politikai intézményeinek megalapozása, vagy 1940, amikor Churchill vezérletével sikeresen szembeszálltak az európai kontinenst lerohanó nácizmussal. Nálunk más a helyzet.

Ezzel az áldozati önképpel összefüggésben a magyar politikai kultúra igen erőteljesen támaszkodik a magyar nyelvre, amit jól szemléltet Orbán Viktor gyakorlata. Ő az a politikai életben, aki a legelemibb mélységekig ismeri és alkalmazza a magyar nyelvet.

– Hogyan működik ez nyelvileg?

– Amikor például a miniszterelnök vagy valamelyik megafonos influenszere azt mondja, hogy „dollárbaloldal”, egy idegen szót emelnek be a nyelvi rendszerbe, a „dollár”-t, és összekapcsolják a baloldallal, amely így az idegenség élményét hordozva válik a magyar politikai diskurzus részévé. Így kerül beemelésre a nyelvbe, ezáltal pedig a tudatba és a gondolkodásba. Vagy ott a kormány háttérmédiájában használt „libsi” szó. Ez a gúnyolódó forma a nyelv tudatos megrongálása, ami azért lehetséges, mert a nyelvünkbe nem épült be teljes tartalmi minőségében, igazságélménnyel a liberalizmus forgalma és a liberális jelző. Így viszont nem is fog tudni, hiszen a „libsi” útját állja.

– A „bibsi”, „biboldó” viszont igen. És így a „libsivel” könnyű azt sugallni, hogy a liberalizmus valami zsidó dolog. Aki akarja, értse így.

– A lényeg pontosan az, hogy a nyelv anélkül képes aktiválni ösztönöket, hogy konkrétan utalna rájuk. Ennek a mesterségét Orbán Viktor utcahosszakkal jobban érti, mint bárki az ellenzéki térfélen. A NER meghatározó mértékben épül a magyar nyelv és a vele aktivált politikai ösztönvilág nagyon mély ismeretére. Ennek lehetőségét a rendszerváltó, demokráciaformáló értelmiség nem mérte fel. Elismerésre méltó, hogy történelmi küldetésként ki akarták alakítani a nyugatias demokrácia intézményeit, de nem gondoltak bele, hogy azok hosszú távú fenntartásához szükségesek az azonosulást segítő kulturális kódok. Részben ennek következményeit láthatjuk ma.

– Én úgy vélem, az 1980-as évek végére kialakult egy adekvát nyelvezet is a demokratikus átalakuláshoz. Kiüresedésében nem az játszott inkább szerepet, hogy az emberek szociálisan csalódtak ebben a formációban?

– De azért ment olyan könnyen, mert a demokratikus értékrend nyelvi szinten nem volt kellőképpen megalapozva az etnicista, államelvű gondolatvilággal szemben. A magyar politikai kultúrában történetileg a legerősebb érzelem a nemzethez mint etnikumhoz való kötődés. A nacionalizmusnak egyébként ez csupán az egyik változata. Marine Le Pent és ­Geert Wilderst szélsőjobboldali nacionalistának szokás tartani. Még ha azok is, nem abban az értelemben, mint Orbán Viktor. A nyugati államokban alapvetően egy individualista, polgári nacionalizmus alakult ki, a francia forradalom öröksége, amely a köztársaság és az alkotmány eszméje mentén határozza meg a nemzetet. Ahhoz, hogy Le Pen Nemzeti Tömörülése politikaformáló erővé váljon, ehhez a nemzeteszméhez kellett igazodnia. Itthon sem tartanám ördögtől való kísérletnek, ha az ellenzéki értelmiség kialakítaná a maga – polgári – nacionalizmusát.

– Le Pen azért van a migránsok ellen, mert szerinte a köztársaságot veszélyeztetik?

– Igen, miközben tisztában vagyok vele, hogy a köztársaság és az etnikum védelme pszichésen össze tud játszani.

– Miért a nyelv, és nem a mítoszok felől közelíti meg a problémát? Egyáltalán, az igazság közvetítésére van szükség a változáshoz, vagy csak egy demokráciamítoszra?

– Nem lehet az igazsághoz mítoszok nélkül eljutni. Miközben áligazságokat is létre tudnak hozni. Tömegdemokráciában élünk, amely alapvetően az igazság közösségi, torzított koncepcióinak versengése. Az ellenzéknek nincs meg a maga igazsága, mert nem teremti meg azokat a mítoszokat, amelyeken keresztül az értékrendje közösségileg átélhetővé válhatna. Egyszerű példa erre az európaiság erőtlen közvetítése, amiért persze az Európai Unió is felelős. Ahogy megkomponálta magát a nyelv és az intézmények világában, úgy az egység és sokféleség képzete politikailag nem versenyképes. Mert nem kapcsolódik a létező identitásokhoz, csupán valamiféle víg feloldódásról szól a nemzetek között. Ezt tovább fokozza a magukat européernek tartó magyar politikusok inkompetenciáját a nyelv, a mítoszteremtés, a kommunikáció terén. Én azért helyezem a nyelvre a hangsúlyt, mert a magyar politikát alapvetően a nyelv szervezi meg, a mítoszokat is főként nyelvileg hozzuk létre.

A politikai mozgalmaknak, legyenek bármilyen elkötelezettek az értékrendjük felé, meg kell találniuk az azt konkretizáló, átélhető referenciákat, történelmi mozzanatokat. Mert amikor szavazunk, nem absztrakciók alapján döntünk. Tömegdemokráciában a hatalom trükkje, hogyan tudunk a leghatékonyabban behatolni az emberek tudatába, hogyan teremtünk benne a politikai viselkedést meghatározó képzeteket. Ehhez az értékeinket – legyenek igazak vagy hamisak – a mítoszteremtésen keresztül konkretizálni kell.

– Nem kerülünk így messze az igazságtól?

– Nem, éppen az igazság kereséséről és közvetítéséről van szó, hiszen az igazság sem válhat közösségileg átélhetővé a nyelvi mítoszteremtés nélkül. Sőt, a jobboldali populizmus térnyerésében is szerepet játszik, hogy van igazságmagja. A nyugati liberális demokrácia valóban megfeneklett. Láthatjuk a különböző gazdasági és kulturális gondokat. A középosztály felszámolódását, a növekvő egyenlőtlenséget. A tömegbevándorlás generálta problémák szintén valósak. Minderre a liberális, demokratikus politika jelenleg nem felel semmit, mert olyan kognitív sémák mentén épült fel, amelyek az egyén és a jogok köré szerveződnek, és ami ezen kívül van, például közösségi identitások szembenállása, azt nem képes dekódolni. Így az egész diskurzust átengedi az illiberális jobboldalnak. A demokratikus oldalnak újra kell gondolnia magát, a kérdés az, létezik-e liberalizmus a hidegháború végéig kialakult kognitív sémákon túl. Képesek vagyunk-e egyszerre szabadelvűnek lenni és kulturális konfliktusokról beszélni? Választ adni arra, hogy vajon más kultúrák képesek lehetnek-e a nyugatias szabadság gyakorlata mentén berendezni az életüket? Amíg ezekre a kérdésekre, a korunkat meghatározó félelmekre a liberalizmus nem reflektál, a szélsőjobboldal fogja uralni a politikát. Akár itthon, akár Nyugaton.

– Mintha elitista politizálást képviselne. Egy szűk csoport alakítson ki korszerű demokratikus nyelvet, és vezesse vele a többséget...

– Nem tartom magam elitistának. Egyszerűen Magyarországon nincs a demokráciának kultúrája, nem alakult ki önszerveződő társadalom. Így viszont nincs más út, mint az elitekre, az értelmiségre hagyatkozni a demokrácia intézményes megszervezésében. A kérdés, az elitek mennyire képesek felvenni a kapcsolatot a társadalommal, a nemzettel. És mi más szerepe lehet az értelmiségnek, ha nem új pers­pek­tí­vák felrajzolása? Mert amennyire egy demokráciának szólnia kell a közösség mindennapi gondjairól, éppen annyira fontos a fennállásához, hogy a társadalom milyen gondolkodásmintákkal rendelkezik. És erre az értelmiségnek kritikus befolyása van. De komolyan veszi ma nálunk ezt a feladatát? A néhány megmaradt „liberális” orgánum vajon képes önreflektív módon szellemi tápanyagot nyújtani egy demokratikus átalakuláshoz? Képes erre a HVG, a 444, vagy az egyébként a NER-hez húzó ATV Egyenes beszéde? Többnyire ugyanazokat az unalmas arcokat látjuk napról napra az adásokban, azokat az embereket, akik számára a demokratikus rendszerváltozás a taktikázás, az aktuálpolitikai helyezkedés művészete. Van ebben ethosz, olyan gondolati mag, amely túllép a választásokon, a választókerületi taktikázásokon?

– Amiről beszél, nevezhető új nemzedéki szemléletnek?

– Valamennyire bizonyára. Az én nemzedékem a rendszerváltás után nőtt fel, és a tapasztalataink mondatják többünkkel, hogy

Olyan patriotizmust, társadalmi felelősségvállalást kommunikálni az uralkodó nacionalizmussal szemben, amely előmozdítja, hogy az emberek az államtól, a központi hatalmi struktúráktól függetlenül közösségeket legyenek képesek alkotni.

– Van már az ehhez szükséges nyelvi megoldásokról valamilyen elképzelése?

– Pár dolog körvonalazódik. Van például a magyar irodalomban olyan hangütés, amely a politikai kultúránk demokratikus átformálása felé vezető úton hasznosítható lehet. Jól tetten érhető Kölcsey és Radnóti műveiben. A Nem tudhatom… vagy a Himnusz kimondja, hogy bűnösök vagyunk. De amiről éppúgy szólnak, hogy a bűneinkkel való szembenézés keresztény szellemű aktusa révén képesek lehetünk fordítani a sorsunkon.

– Erkel zenéje viszont az áldozati önkép felé mozdítja a Himnuszt.

– Pontosan, a század későbbi szakaszát jellemző romantika szellemében, miközben Kölcsey igazi reformkori figura. Radnóti pedig a munkaszolgálatban írja le, hogy „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, (…) de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen”. Elképesztő a szeretete a saját hazája iránt, amely éppen kirekeszti és a halálba küldi. A németeknél demokráciaformáló erőt jelentett a szembenézés a nácizmussal. Mi képesek vagyunk hasonlóra a múltunkkal kapcsolatban? Vagy feltenni a kérdést, hogy

Mire tartjuk egymást, és ezzel összefüggésben: mire tartjuk önmagunkat? A feladat nehéz, és fáradságos munkát követel: létre kell hozni a demokratikus szolidaritás jelrendszerét.