Társadalmi szolidaritás mellett közösen küzdeni egy méltóbb életért. Körülbelül ezt jelenti a sztrájk. Egy végső ütőkártya a dolgozók kezében akkor, amikor a munkaügyi vita megreked. Az utóbbi időben a pedagógusok léptek színre, és nem kevés áldozattal járó akcióik némi eredményt is hoztak, jelen állás szerint több lesz a fizetésük. A trükkökre most nem térek ki, csak egyet említek: miután a minisztérium a kormány döntéseként jelentette be a béremelést, pár órával később a szakszervezeteknek már csak tervezetről írt, amelyről a véleményüket várja. A Volánbusz dolgozói pedig még küzdenek.
A cél mindkét területen azonos volt: tisztességes munkájukért tisztességes bért kértek a munkavállalók. De a közös küzdelem, a teljes összetartás, és a társadalmi szolidaritás hiányzott, hiányzik mindkét területről. Ez nem véletlen. Nem oly rég egy elemző azt mondta, fortélyos félelem igazgatja az országot, az utóbbi években minden, az autonómia védelmében tett lépést megtorolt a kormány. Kövér László például azt üzente, a tisztességes pedagógusok nem a fizetésüktől teszik függővé teljesítményüket. A lelki terror mellett sok tanár el is veszítette az állását.
Lázár János a volánosokat minősítette felelőtlennek, és fenyegette meg őket bírósággal. Ki is jelentette: csak azzal tárgyal, aki nem sztrájkol. A módszer hatásos: csírájában kell elfojtani minden lázadást, mert, ha a megfélemlített dolgozó esélytelennek látja érdekei érvényesítését, akkor legközelebb eszébe sem jut tiltakozni. A rendszer minden erejével azon van, hogy a társadalom a tanult tehetetlenség és függőség eme állapotában maradjon, azt érezze, hogy nem a közösség erejének, hanem a lojalitásnak van eredménye. De a helyzet nem reménytelen. Egyre többen mondják azt, ennek itt és most legyen vége, és tehetetlenség helyett cselekednek. Az eredmény biztató.