Szittya letyek. Illetve ezt csak a jobb hangzás kedvéért írtam, Szilágyi Ákos nyomán, aki Szittya szótyár címmel írt verset a turáni, szkíta, hun kultuszok és mítoszok feléledése kapcsán. Tőle tudom, hogy manapság lehetnek „kozmopolittya”, „urbánus szittyek”, kuruty és labanty szittyák is. Szóval beleférek én is. Tudniillik szkíta akarok lenni, valójában a címben is ezt akartam leszögezni: szkíta leszek. Ha ragaszkodnak a pedáns helyesíráshoz.
Én egyébként már a 2440-edik hazai szkíta lennék. Ha a meglévő 2439 befogad. Ami nem biztos, mert az Ősök Napján a nyári hagyományőrző fesztiválon Bugacon az egyik résztvevő azt nyilatkozta, bele a kamerába: „a szkítaságba bele kell születni”. Sajnálnám, ha ebbe bezavarna a sváb dédpapám vagy az egyik török, pláne a másik, gyanúsan félzsidó nagypapám. Méltányosságból kéretik figyelembe venni, hogy a kipcsákságról is lecsúsztam, és nem tudom, fellelhető volt-e rajtam a születéskor a megfelelő helyen a Matolcsy-féle japán piros pont.
Pedig valahová csak tartozni kell, ha az ember igazolni akarja: nem a (migráns) gólya hozta, hanem a turul.
2439 szkíta már biztos a dolgában. A legutóbbi népszámláláskor arra a kérdésre, hogy milyen nyelvet használ „anyanyelvi, családi, baráti közösségben”, a szkítát jelölték meg. Ami azért szép teljesítmény, mert az sem biztos, hogy létezett szkíta nyelv (lehet, hogy a szkíta csak a valaha Kelet-Európa- Közép-Ázsia pusztáin lovasnomád harcmodort folytató népek gyűjtőneve volt), de ha igen, akkor is csak pár tucat indoiráni szóról, néhány megfejtetlen feliratról gondolják, hogy esetleg szkíta lehetett. A mi mai szkítáink szűkszavú emberek lehetnek, ezzel a kevés szóval is beérik. Családi, baráti körben az ember (az egyik szkíta) már félszavakból érti a másikat (a másik szkítát). Ami azért praktikus, mert ami kevés, talán szkíta szót feljegyeztek, az ménkű hosszú.
Egyet igyekeztem megtanulni: állítólag „Khulaghukhu” volt az egyik királyuk neve, ami rablót jelent. Úgy tűnik, a szkíta ősök vezetői sem voltak makulátlan erkölcsűek. Elképzelem, ahogy ma két szkíta olvasgatja a 100 leggazdagabb magyar jegyzékét, vagy a miniszterelnök (előbbivel részben azonos) baráti körének névsorát, és hosszasabb káromkodás helyett egyszerűen csak rámutat egy-két névre: „khulaghukhu!” És még a Szuverenitásvédelmi Hivatal sem rángathatja be őket, hiszen ők aztán nyugati befolyástól mentes, igazi szuverén magyarok, ha ez emberileg egyáltalán lehetséges, szuverénebbek még a hivatal új igazgatójánál is (akinek mintha lett volna Habony oldalán némi üzleti érdekeltsége Nyugaton). Nekik mint szkítáknak garantáltan se rokonuk, se ismerősük, se boldog ősük Brüsszelben vagy Sorosék környékén.
Megjegyzem, hiba ebben a témában pont Adyt idézni. Neki épp hogy elege volt a már akkor is dívó szittyázásból, pózoló műmagyarkodásból, amelyben minden kritikus szellem a magyarság árulójának számított: „S máglyára vinne/ Egy Irán-szagú szittya sereg.”
A mai szkítáink persze nem ártanak senkinek, még ha egy hasonló korszellemnek, a rendszer kedves mitológiájának ülnek is fel. Ők csak azt akarták, hogy az országgyűlés ismerje el őket kisebbségnek. Akkor saját önkormányzataik lehetnének, még listát is állíthatnának a parlamenti választáskor. Azt hitték szegények, hogy ha a rezsimnek oly kedves a turánizmus, a keleti gyökerek keresése, akkor megszavazzák a szkíta kisebbség létét is.
Tán még jól is jöhet nekik, hiszen az egész ködös, áltudományos eredetmitológia az augusztus 20-án guruló turullal, az Erdogannak paripát ajándékozó „lovasnemzet”-öntudattal, a türk rokonsággal egyrészt a tábor érzelmi összetartására, különlegességének, kiválasztottságának tudatosítására szolgál. Másrészt és elsősorban arra, hogy felrajzolják a mi keleti vérünktől idegenkedő, észjárásunkat nem értő, ellenséges Nyugat képét, amely már egy bő évezreddel ezelőtt, a pozsonyi csata idején is ki akart irtani minket. Mert ilyenek ezek. Ők ilyenek, mi meg amolyanok, bátor, önérzetes, harcra kész keleti nép, nem véletlen, hogy Orbán azt nyilatkozza: ő jobban érzi magát testvérei, a keleti diktátorok között, mint Brüsszelben, ahol „báncsák” a magyart.
De a rezsim azért mégsem akart közröhej tárgyává, önmaga paródiájává válni. Nem szavazta meg szegény szkíták hivatalos kisebbségként való elismerését.
Ahogy azelőtt a jászokét sem, pedig maga a fideszes Pócs János kardoskodott értük, mondván: Jézus is jász volt, hiszen jászolban született.
Hasonlóan éles elméjű pártfogójuk a szkítáknak most nem akadt. De kár szomorkodniuk. Cserébe az egész kormányt titkos szkítának tekinthetjük. Propagandájukban ők is csak pár ismert szót használnak, azt sem lehet könnyen megfejteni, mi az ördögöt jelent. Leginkább semmit, de legalább olyan ősi magyar talajgyökeres atmoszférájuk van. A ráció világossága semmi, a hangulat ködgomolya minden. És persze nomád harcmodor szerint kormányék is lődöznek harciasan. Mondom: szakasztott szkíták. Még nem a pusztán élnek, de hamarosan ez is meglesz: mindent kipusztítanak maguk körül.
Most már csak azt kellene kitalálni, hogy van a „dollárbaloldal” szkítául.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.