Miklósa Erika: Mindig félek attól a pillanattól, amikor leszúrnak

Miklósa Erika is fellép a Méltóság hangja című koncerten, amelyet a Magyar Hospice Alapítvány javára rendeznek. A Kossuth- és Liszt-díjas operaénekes jótékonyságról, halálról és az operáról is beszélt a Népszavának. Interjú.

Emlékszik arra, hogy mikor volt az első alkalom, amikor jótékony célból szerepelt?

1988-ban középiskolásként – akkor kezdtem el énekelni – az első fellépésem már egy jótékony célú koncerten volt Kiskunhalason. Hátrányos helyzetű gyerekek javára rendezték.

Neveltetéséből adódott, a családban természetes volt, hogy már gyerekként jótékonysági koncerten lépett fel?

Nem erőltette ezt senki nálunk. Az édesanyám anyukája nagyon vallásos asszonyként elképesztően sokat segített az embereken, nem hivatásos nevelőszülőként is tevékenykedett. Volt olyan gyerek, aki szinte már velünk lakott, csak hétvégén ment haza, de volt olyan is, akinek a szülei nagyon sokat dolgoztak, nem tudtak vele foglalkozni, és a nagymamám nevelte, tanította. Sosem beszéltünk otthon arról, hogy jónak kell lenni, a becsület, a hit és a szeretet fontossága egyszerűen természetes volt.

Számos ügy mellé állt már, énekelt, futott, drága ruhát vásárolt. Van ezek közül a szívének legkedvesebb?

2011-ben, a jótékonyság nemzetközi évében hivatalosan is felkértek nagykövetnek. Itthon és külföldön sok konferencián, fórumon vettem részt, ahol fiatalokkal beszélgettem. Áprilisban rendezték a Fuss a fényben című, látássérülteknek szervezett eseményt a Margitszigeti Atlétikai Centrumban. Ezen kísértem egy látássérült lányt. Ez katartikus, és az önkéntes tevékenységeimet tekintve sorsfordító élmény volt. Attól kezdve még intenzívebben kezdtem foglalkozni a segítéssel, ami azóta is tart: most például fiatalokat mentorálok. És ahogy nem lehet azt mondani rám, hogy egysíkú operaénekes vagyok, úgy a jótékony tevékenységeim sem egysíkúak, sokan fordulnak hozzám, sokféle problémával. Ezek nagy részét azonban nem szoktam nagydobra verni.

Legutóbb milyen ezzel kapcsolatos élménye volt?

A Csodalámpa Alapítvány munkáját segítettem, teljesítettem a MOL– Új Európa Alapítvány képviseletében egy kisfiú kívánságát. Nagyon szeretett volna kapni egy hegedűt, mert megígérte magának és a szüleinek, hogy meg fog gyógyulni, megtanul hegedülni és meghív majd a koncertjére. Agydaganattal műtötték. Ahogy ott ültem mellette a kórházban, úgy éreztem, hogy én jobban rászorulok a támogatásra, mint a 6 éves Hunor, aki úgy beszélt a betegségéről, mint a világ legtermészetesebb dolgáról, amelyből mindenképpen van számára kiút.

A közvetlen környezetében, személyes életében volt kapcsolódása a hospice-hoz?

Nem. Édesanyám él. Apukám sajnos 62 évesen halt meg, összeesett, megállt a szíve. Nem szenvedett, és körülötte sem szenvedett senki. Nagyon érintőlegesen egy ilyen élményem van: a gyerekkori barátnőm hosszasan szenvedett rákos megbetegedésben Kanadában. A távolság ellenére szinte napi kapcsolatban voltunk a haláláig. 30 éves koromban pedig nagyon foglalkoztatott a spirituális világ, így sok ehhez kapcsolódó könyvet olvastam, többek között a Tibeti Halottaskönyvet is. Még Bakonykútiban az egyik szomszédomat, Stefi bácsit akkor küldték haza a kórházból, mondván, nincs neki sok hátra, és inkább családi környezetben menjen el. Minden nap meglátogattam, és megtapasztaltam az élete utolsó napjait, láttam, ahogy a tibeti könyvben említett öt elem hogyan megy ki egy emberi testből. Fel is villant egy régi gyerekkori élményem: talán 5-6 éves lehettem, amikor egy rokonom haldoklott, és behívtak minket a szobába. Nem ért sokként. Ez régen – főleg falun – természetes volt. Ahogy a születésnél, úgy a haldokló mellett is sokan ott voltak, támogatták őt.

Adja magát a kérdés: ön hogyan viszonyul a halálhoz? Fél tőle, természetesnek tartja?

Nem félek. Az ember az ismeretlentől fél. Nagyon sok olyan szerepet énekelek, amelyben meghalok. Az egy folyamat, ahogy eljut oda a szereplő, hogy öngyilkos legyen, megöljék, vagy önfeláldozóvá váljon. Egy szerep viszont van, amiben a mai napig mindig félek attól a pillanattól, amikor leszúrnak. Ez a Rigolettóban Gilda szerepe. Ott mindig újként élem meg a meghalást, pedig a második legtöbbet énekelt szerepem.

Miért állt a Magyar Hospice Alapítvány mellé?

Mert rendkívül fontos emberileg és társadalmilag, amit tesz az alapítvány. Másrészt Balázs János barátom, a Cziffra Fesztivál alapítója szólt, és ha ő kér bármire, arra igent mondok.

Mit fog énekelni?

Wolf Pétertől az Ave Mariát, és Lauretta áriáját a Gianni Schicchiből, Puccini egyfelvonásos operájából.

Előfordult, hogy csalódott utólag abban az ügyben, amit képviselt, abban a csapatban, amellyel együtt dolgozott?

Nem, soha. Ez szerencsém is, és a jó intuícióm, hogy mi mellé álljak oda.

Megkerülhetetlen kérdés: a tavaszi, kora nyári események után milyen most az Operában dolgozni?

Meglepően jó. 1992 óta énekelem Adél szerepét az újévi Denevér-sorozatokban. Nagyon amatőr volnék, ha a pályázat története hatna a színpadi teljesítményemre, tehát az nem új. De azt most tapasztaltam meg igazán, hogy az ott dolgozók mennyire szeretnek. Ahogy én is őket.

Ókovács Szilveszterrel beszéltek azóta mindarról, ami történt?

Összefutottunk. A pályázatról nem esett szó. Az élet megy tovább, egészséges ember nem ragadhat bele, mert az csak megkeserítené a mindennapokat.

Öt év múlva fog újra pályázni?

Nem tudom.

Infó: A méltóság hangja – Jótékonysági koncert a Magyar Hospice Alapítványért, január 18. 19.30 Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. A Cziffra Fesztivál és a Magyar Hospice Alapítvány közös estje, amelynek bevételét a Budapest Hospice Ház egy betegszobájának teljes egyéves fenntartására ajánlják fel.