Közel egy hónappal a botrány kitörése után mára már minden francia család asztala körül bizonyosan szó esett a francia nemzeti szimbólumot, Obelixet a filmvásznon megjelenítő Gérard Depardieu ügyéről. A világhírű színész imázsa komolyan beárnyékolódott és az országos vita középpontjába került, mióta 2023. december 7-én egy dokumentumfilmben soha nem látott felvételek kerültek róla napvilágra. A műsorban egy 2018-as észak-koreai(!) látogatásából készült montázsban valós bizonyítékát adták annak az elnyomó, nőket abuzáló magatartásnak, amiről idáig csak szóbeszéd terjedt. Tolmács, női kísérő, senki sem volt tőle biztonságban, sőt (és ez az, ami a legnagyobb felháborodást keltette) még egy tíz év körüli kislányt is gyomorforgató módon szexualizált megjegyzéseivel.
Depardieu ellen 2020 óta folyik nyomozás nemi erőszak bűntette gyanújával két francia színésznő és egy spanyol újságírónő feljelentései nyomán. Ehhez csatlakozott 2023 áprilisában tizenhárom nő nyilvános kiállása, akik mind arról vallottak, miképpen zaklatta őket szexuálisan forgatásokon fiatal, pályakezdő korukban a színész óriás. Közülük hárman a bíróságon is tanúvallomást tettek.
Valérie Rey-Robert feminista aktivista esszéiben már régebben is írt a francia társadalomban történelmileg gyökerező, állítólagos gáláns hagyomány által megerősített nemi erőszak kultúrájáról. „A férfi-nő kapcsolatok francia sajátosságának ez a gondolata 2017 őszén a #MeToo-val bukkant fel. Sokan azzal érveltek, hogy Franciaország az az ország, amelyik a férfiuralmon alapuló szerelem gyakorlását feltalálta, és ezért a kapcsolatok természetüknél fogva aszimmetrikusak és bizonyos erőszakkal jellemzettek. Sokan adtak akkoriban hangot annak, hogy semmit sem kellene változtatni ezen, mert ez a sajátosság olyan irigylésre méltó kulturális örökség, amire büszkének kellene lennünk. A francia nemi erőszak kultúrája pontosan ez.”
Semmilyen karrier nem állhat minden más felett
Egyesek szerint már régóta vártak erre a pillanatra: „Évek óta próbáljuk a nemi erőszakot a nyilvános vita középpontjába állítani. Ezúttal megtörtént: a szexuális erőszak nemzeti kérdéssé vált” – mondja Sophie Barre, az egyik feminista kollektíva tagja, aki úgy véli, hogy hat évvel a #MeToo után Franciaország most végre „fordulóponthoz érkezett”. Szerinte a kezdő lökést maga a köztársasági elnök adta meg, aki úgy döntött, hogy árral szemben evez. Emmanuel Macron ugyanis egy december 20-i televíziós interjúban védelmébe vette Dépardieu-t azzal, hogy elítélte a „hajtóvadászatot” a színész ellen, aki „büszkévé teszi Franciaországot”. Az államfő egészen odáig ment, hogy még kulturális miniszterével, Rima Abdul-Malakkal is szembement, ez utóbbi ugyanis a kirobbant botrány után azonnal bejelentette, hogy eljárást indítanak Gérard Depardieu legmagasabb állami kitűntetésének, a becsületrendnek visszavonása ügyében.
Ám a nagy drámai fordulópontot, azt a bizonyos utolsó cseppet a közbeszéd poharában nem is ez a legfelsőbb szintű nyilatkozat adta, hanem egy, a Figaro jobboldali napilapban karácsony napján megjelent, számos sztár aláírásával közreadott kiáltvány. A „francia filmművészet utolsó szent szörnyetegét” védő szöveg egy olyan erejű cunamit indított el a sajtóban és a közösségi média felületein, hogy egymás után kényszerültek bejelenteni személyes imázsuk érdekében visszalépésüket az aláírók közül többen.
De vajon mire számítottak ezek a művészek, amikor parafálták a „Ne töröljétek el Gérard Depardieu-t” című, az amerikai cancel-kultúrára utaló kiáltványt? Nyilatkozataikból egyértelműen kitűnik, hogy sokan még csak azzal sem voltak tisztában, ki az értelmi szerzője, és írója a „nagy művész lincselését” feljelentő írásnak. Többen azután határolódtak el tőle, amikor az értelmi szerző, Yannis Ezziadi színész kiléte napvilágra került. Róla ugyanis azóta kiderült, hogy nemcsak igen közeli viszonyt ápol a francia közélet szélsőjobboldali figuráival, hanem őt magát is megvádolták fiatal színészek zaklatással.
Ám a Depardieu-ügyet a MeToo utáni korszak egyik legnagyobb társadalmi vitájának szintjére a sajtóban megjelenő ellenkiáltványok és nyilatkozatok sokasága emelte. Az első december 29-én indult, és mára már több, mint 8 ezer aláírót számoló nyílt levélben arról írnak fiatal művészek, hogy „A »hagyjuk, hogy az igazságszolgáltatás tegye a dolgát« mögé menekülni azt jelenti, hogy félretesszük a saját ítélőképességünket és elhisszük: nincs szerepünk a társadalmunk fejlődésében. Pedig ez nem igaz.” December 30-án egy másik művészi kollektíva 150 aláírója, köztük Lolita Lempicka divattervező és Thomas Jolly, a párizsi olimpiai játékok nyitó ünnepségének rendezője közölte írását A művészet nem lehet a büntetlenség totemje címmel. „Elismerjük ezeknek a legendáknak a francia filmművészethez való hozzájárulását. De leszögezzük, hogy semmilyen státusz, semmilyen karrier, legyen az bármilyen fényes, nem állhat mindenek felett, és így nem élvezhet büntetlenséget. Még kevésbé a művészet nevében. Nincsenek szent szörnyek. Csak hétköznapi emberek...”
„A vulgaritás és a provokáció mindig is a védjegye volt”
A Médiapart honlapon december 31-én jelent meg a harmadik ellenkiáltvány, Levél a régi világnak címmel, amelyet mintegy 70 filmes személyiség írt alá. „Senki sem akarja eltörölni a művészt. Nem a filmográfiájáról van szó, hanem szexuális erőszakról, amelynek ő az elkövetője. (...) A tagadás mélyíti a gonoszság barázdáját, és hozzájárul a büntetlenség társadalmához. Bűnözői magatartását más megdöbbentő tények is súlyosbítják: adócsalása és a zsarnokok dicsőítése. Ellentétben azzal, amit a köztársasági elnök mond, mindez nem »Franciaország büszkeségéhez«, hanem szégyenéhez járul hozzá. A művészet nem hal meg, ha Gérard Depardieu elismeri, hogy kárt okozott, és bocsánatot kér. Ellenkezőleg, a művészetnek nagy hasznára válna, ha emberibb lenne, és több hitelességből táplálkozna.”
Sophie Marceau már korábban nyilvánosan elítélte Gérard Depardieu viselkedését. December 28-án a Paris Match című lapban a színésznő elárulta, hogy 1985 óta nem hajlandó vele forgatni. És annak ellenére, hogy nem először foglal állást Depardieu ellen, mégis árnyalja a képet azzal, hogy „Túl könnyű lenne őt támadni azzal a könyörtelenséggel, amiről ismert, hiszen a vulgaritás és a provokáció mindig is a védjegye volt. Most éppen azzal vádolják, amiért mindig is dicsérték.” Persze elég paradox, hogy egy olyan ember, aki lemondott francia útleveléről, hogy orosz útlevelet igényeljen, aki folytonosan köpködte Franciaországot, megvédte a világ szinte összes diktátorát és Putyin nagy barátja, az örök Franciaország hírnöke legyen.
A Depardieu-ügy sokat elmond arról, hogy milyen szakadékok húzódnak végig a francia társadalmon belül, azok között, akik a patriarchátust tartják mércének, védelmezve a hatalom értékeit és a testeken és a bolygón való uralkodás jogát, és azok között, akik el akarnak szakadni ettől a rendszertől, és más, a tiszteleten és a megosztáson alapuló értékeket akarnak elfogadni. Ebben az összeomlás szélén álló világban a patriarchátus tökéletes megtestesítője Gérard Depardieu azzal, hogy úgy véli, jogában áll túllépni a mások által szabott korlátokon, és birtoklóként határozhatja meg magát. David Gourion pszichiáter szerint: „A Depardieu-re adott reakciónk valójában a saját pszichénkről árulkodik, és a legbensőbb konfliktusainkat tárja fel (...), amelyre személyes pszichológiánk és a társadalmi normákkal folytatott küzdelmeink vetülnek. Mondd el, mit gondolsz Depardieu-ről, és én megmondom, ki vagy.”
