Húszéves volt, amikor életében először elhagyta a kontinenst. Akkori barátnőjével a szomszéd Ricsin keresztül Thaiföldre utaztak. Egy hónapot Csiangraj tartomány Csianmaj városában töltöttek. A városban Ricsi ajánlására, aki egy teljes évig élt itt, a Csian család étterme felett béreltek szobát. Egy teljes nap utazást követően telepakolt hátizsákjukkal először az étteremnél álltak meg. Találomra rámutattak egy-egy ételre a thai étlapról, és nem sokkal később a fiatal pincérlány, a tulaj lánya már hozta is a kért menüt.
Élete elmúlt három évét ágyban töltötte, de napjainak legnagyobb részét már jóval ezelőtt is ébren álmodta. Szemét lehunyva fiatalkori önmagának bőrében újra Thaiföldön jár. Az üres étterem közepén egy körasztalnál ül meztelenül. Ő az egyetlen vendég.
A konyhai géphangok, gőzök betelítik a napfényes étkezőt. A madarak csiripelése a kihalt utcákról beszűrődik a túlságosan vékony üvegfalakon. Felfokozott izgalmi állapotban, az asztal alatt összekulcsolt kézzel vár. Fejét egyre feszültebben kapkodja minden kis neszre. A hirtelen mozdulatoktól újabb izzadságcseppek indulnak el a hajtövétől. A szalvétát nem meri használni, mi lesz, ha később valóban szüksége lesz rá? Az egyik nap izgatottságában még az orra vére is eleredt. Micsoda szerencse volt, hogy akkor sem használta el előtte a szalvétát. Belegondolni is szörnyű, milyen következményei lehettek volna, ha nincs mivel felfogni a vérét. Egyébként a testén megállás nélkül szaladgáló izzadság nem különösebben zavarja. Így elviselhetőbb a hőség, és van mire figyelnie az őrjítő várakozás közben. Van, hogy csak percek, de van, hogy órák telnek el így. De volt már, hogy egy hétbe is belekerült. Csak jönnek-mennek a napok. Odakint felgyorsított ütemben követi egymást a nappal és a sötétség, de az étteremben mindig világítanak a villanykörték. Kint fúj a szél, esik, majd napokig tartó szárazság köszönt be. Ő pedig ruha nélkül hol vérbe fagyva didereg, hol a felforrósodott fémrácsos széken izzad. Étlen-szomjan, de vár, hiszen sosem tudhatja, mikor érkezik meg a levese.
Az olajcseppekkel megkomponált kéreg az ezüstös felszín védőburkát képezi. A csillapíthatatlan vágyat fokozza a felfelé szökő, friss fűszereket szállító gőzfelhő. A bőrön keresztül is érezni a frissen facsart citromot, ahogy elegyedik a forró lében kioldódó csilipaprika csípős ízével. Az illatokat kiélvezve egy óvatos mozdulattal végre áthatol a felszínen. Elkezdődik a valódi izgalom. A mélyt felkavarva mindig más részei bukkannak fel és süllyednek vissza. Sárga, fehér, zöld, kérges, sikamlós anyagok táncolnak a fehér tejszíndarabkákkal tarkított sűrű lében. Háromszor-négyszer is megkavarja, mielőtt a szájába tenné. Ez a kis játék előtte mindent megér. Eleinte mohó volt, és azonnal akarta, de ez a heves vágy az idő múlásával, ahogy egyre tapasztaltabb lett, átfordult egy nyugodtabb és teljesebb élvezet keresésébe. Amikor már a szájához közelít, minden nyála összefolyik, pupillája kitágul, pulzusa felszalad.
A leves nevét sosem tudta meg. Nem volt rá ideje. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megkóstolta a Csian család éttermében, sosem kért mást. De egyebet amúgy sem csinált az ott töltött egy hónap alatt. Ugyanazt a levest kérte. Egymás után. Eleinte zabált. Pár másodperc alatt megette a nagy adagot, ami után órákig csak mozdulatlanul ülni tudott. Amint leülepedett, kérte a következőt. Aztán taktikát váltott, és a végére már olyan lassan ette, hogy közben meg is emésztette. Mire kiürült a tányér, a pincérlány már hozhatta a következőt.
Az összes külföldi utazásra szánt pénzét felemésztve érkezett haza. Először a budapesti thai éttermeket járta körbe. Minden levest kipróbált az étlapról. A vidéki thai helyeket is felkereste.
A kutatómunkára minden félretett pénze elment. Eleinte a szülei támogatták. De ahogy teltek az évek, és továbbra is csak a megnyíló thai éttermek után vadászott kizárólag a leveseket kóstolva, anyja és apja a kezébe nyomták a számára félretett pénzt, és útjára engedték.
A pénzből öt év után először újra el tudott utazni Thaiföld Csiangraj tartományának Csianmaj városába. Kevés értékét egy csővázas hátizsákba csomagolta, és ígéretet tett szüleinek, hogy minden karácsonykor hazalátogat majd. Már napokkal az utazás előtt nem tudott aludni, és a repülőn is csak azon járt az esze, hogy naponta hány levest és milyen koreográfiával fog elfogyasztani. Be kellett látni, bármennyire is szeretné türtőztetni magát, az első tálnyit pár perc alatt betömi majd. Ennyi év kihagyás és annyi rossz leves után nem várhatja el magától, hogy olyan kimérten, az ízeket alaposan kiélvezve folytassa a levesevést, ahogy anno abbahagyta. Az első adag a mohó élvezeté lesz. Aztán szép lassan visszatornázza magát az öt évvel ezelőtti szintjére, amikor már több mint egy óráig evett egy nagyobb adag levest.
Ezúttal felkészültebben érkezik, és nem követi el a múltkori hibákat. Még az első nap kideríti a leves nevét, és munkát kér az étterembe, ahogyan egykori barátja, Ricsi is tette ott-tartózkodása alatt. Már másnap beáll a konyhába dolgozni. Ebből tartja fenn magát, és szorgalma miatt idővel a Csian család titkos levesreceptjét is megtanulhatja. Hosszan tartó se veled, se nélküled kapcsolata után a tulaj lányával végül összeházasodnak. Tradicionális thai esküvőjüket követően hazaköltöznek Magyarországra, hitelt vesznek fel, amiből lesz egy kis lakásuk. A szülők támogatásával nyitnak egy levesezőt, amivel emberek ezreinek szereznek örömet. Ő maga napi két-három tál levest eszik meg, kivéve ünnepnapokon, amikor négyet is képes elfogyasztani. Halálakor békésen, nyugodtan távozik, hiszen tudja, öröksége jó kezekben lesz a legidősebb fiánál.
De Csianmajba érkezve a kis saroképület helyén egy feketéllő romot talált. Az étterem és a Csian család minden örökségével együtt odaveszett egy tűzvészben. Egyedül a tulaj lányát nem találták meg a romok alatt. Egy darabig még keresték, aztán őt is halottnak nyilvánították. Gondosan megálmodott hátralévő életét összeomolva látta maga előtt. Egy hétig még a városban maradt. Bejárta az összes éttermet, végigkóstolt minden levest, közben reménykedett, hátha megtalálja a lányt.
Leégve és csalódottan tért haza. A szülei nem sokkal később Ausztriában haltak meg egy vonatbalesetben. Az elmúlt ötven évét egyedül, a megörökölt lakásban, a családi vagyont felélve töltötte el. Ha új thai étterem vagy kifőzde nyílt az országban, azt egyre lankadó lelkesedéssel, de mindig meglátogatta. Aztán ő maga is kísérletezgetni kezdett otthoni konyhájában. Bár, ahogy teltek az évek, nemcsak a szaglása és a látása romlott meg az ilyesfajta kísérletekhez, de az egykor tapasztalt ízélmények is egyre koptak és alakultak.
A felette sűrűsödő sötétszürke gomolyfelhőt apró, pulzáló fújásokkal lehet szétoszlatni. Feltárul a legtetejét vastagon borító nyálkás kéreg. A zöldes felszínt áttörő laboratóriumfényben láthatóvá válnak a zavaros mélyben úszó kisebb-nagyobb darabok. Ide-oda cikáznak, kergetőznek, a nagyobb bekapja a kisebbet, és még nagyobbá nő. Óvatosan belehelyezi mérőkanalát, először csak tíz millit szed ki. Üvegfiolába önti, körkörös mozdulatokkal felkavarja a tartalmát, és a fénybe tartja. Apró, amőbaszerű darabkák úsznak benne. A kanál és fiola oldalán foltokban eloszló kérges réteg rakódott le. Megint túl sok zsírt tett bele. Újabb kanálnyi levet mér, erőtlenül megfújkálja, és hangos szürcsögéssel ízlelgeti. Közben cuppog, csattogtatja a nyelvét, foghíjas szájában lögybölgeti a levet. Megint íztelen. Kikapcsolja a gázt, és a használt eszközöket: kést, csipeszt, pipettát, vágódeszkát, üvegedényeket a mosogatóba helyezi, remegő kezével megfogja a kondér két fülét, és tartalmát a WC-be önti. Megint. Meghúzza a kart, és könnybe lábadt szemmel sokadjára végignézi, ahogy a felhabzó víz elnyeli a fehér kagylóból reménytelenül menekülő teremtményét.
Visító késélezés és csörömpölés keltette fel. A hang a konyhából jött, de épphogy feleszmélt, megszűnt, és suhogó léptek közeledtek felé. Egy fekete köpenyes, csuklyás alak állt meg az ajtóban, vállát lazán a félfának döntve elővette zsebéből a kést és a tőrszerű élezőt, majd szórakozott mosollyal az arcán újra nekikezdett. Párszor kinézett rá, és baráti hangon néha mondott valamit: azt hittem, már sosem kelsz fel; mindjárt kész vagyok vele; úgy alszol, mint a bunda; idehozzam, vagy majd te odajössz inkább? Kicsit szédült, homályosan látott, szerencsétlenül próbálta felhúzni a takarót a lábáról. A két, inkább lehántott fatönkökre emlékeztető végtagot a vékonyka fehér réteg alatt kidudorodó, mozgó, lila giliszták szőtték át. Ezek az élősködők már évek óta nem engedik ki az ágyból. Az ajtóban álló azonnal megértette a helyzetet, felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy egy pillanat, és visszatér, majd köpenyét maga után húzva eltűnt.
Végül sokáig kellett várnia, talán párszor el is bóbiskolt. Mikor hirtelen felhorkanva kinyitotta a szemét, az ismeretlen, aki a csuklyáját most levéve nem is tűnt annyira ismeretlennek, mellette ült az ágyon. A rég nem látott arcot azonnal felismerte. Sokáig reménykedett benne, hogy valamilyen csoda folytán még viszontlátja, de már hosszú évek óta eszébe sem jutott. A besüppedt ágyon a Csian család lánya ült mellette. Ugyanolyan fekete, lebegő hajjal és a zsírrétegtől csillogó, hibátlan arccal mosolygott rá. Apró tenyerével egy gőzölgő, fehér tányérkát ölelt át, amit egyenesen a mellette fekvő arca elé tolt. Elnyűtt, csontos arcát és bozontos, ezüstszürke haját látta meg a lé tükrében. Rémülten felnézett, hogy újra megvizsgálja a lányt, de az ennyi év után valóban nem öregedett semmit. Belenyúlt a talárja mély zsebébe, egy kanalat tartott felé. Remegő, visszeres kezével átvette a kanalat, és annyi év után újra Csiangraj tartományának Csianmaj városában, a Csian család éttermében volt. Kanalát megkönnyebbüléssel eresztette bele az oly ismerős, de rég elfeledett lébe. Csepegett a nyála, elnyelte a mély. Szemét behunyva kapta be az első és egyben utolsó, de megnyugvást hozó falatot.
Hidi Boglárka
2024-01-14 08:33:00 CET
