1
Mikor sarló és nem kerek a Hold,
novemberi délután s korai
éjjel, Róma, a kupolák felett
nincsenek fecskék se verebek.
Hol vannak a régi és régibb nők,
csitrik és maradandó metreszek?
Gépzene a Pinción, vén, motoros
rockerek, without you, Afrikában
nevelt Baracca-rózsa. Árnyékát
templom veszti el a platánfa alatt.
Lélek az elhagyott corpus felett,
az elrombolt város a megépült
város felett lebeg. A borostyán
levéltenyerek zölden izzadnak,
a múlt jelent magukba befoglalják
és összefogdossák a perceket,
egyike se maradjon szabadnak.
2
A város mégiscsak lépcsőkből áll,
bármerre, lefelé megyek két hete,
ha veszem is az irányt obeliszknek,
szökőkútnak vagy bazilikának.
Úgy távolodom az angyalkarok
énekétől, hogy nincs se forduló,
se kéztámasz, kőpadka, amelyen
az ember, hiszen gyarló, megpihenhet.
A házak barnák, vörösek, sárgák,
felmagasodnak, hogy közeledek
hozzájuk, fel, fel, szemmagasságig
emelkednek a küszöbök. Ahol
versenyt élnek élőkkel a holtak
szép sorrendben megtörténik minden,
s az idő alá menve, hiába
lihegek, nem melegszik, sűrűbb lesz
és hűl a levegő, ha süt a nap,
a fény nem érkezik meg a mélybe,
ha esik, alácsorog a lépcsők
vízorrán a víz.
3
A semmi kellős közepéről,
ahol a világ teremtődik,
érkezel, hogy sugaraid rám
vetődjenek és legyek. Nem
tudható, csillagnak születsz
vagy fekete lyuknak, de addig
vagyok, amíg suhansz. Alkotóm
miből létezel, hogy az űrön,
amerre áthaladsz, teremtesz,
s mi jut belőled annak, akit
létrehozol? Akkor láttalak
meg, amikor az ujjad hegyén,
amikor érintetted, jelent
meg az ujjam s vele én. De nem
tudlak megnevezni, miután
magamra hagytál. Arcodat, köd
a fényt, emlékezetem szórja
szét.
4
Rómának elég egyetlen Tevere,
amely éjszakánként Tiberisként
locsog s egybegyűjt égboltokat,
mikor az északi égfél veres,
a déli emlékezetes szürke.
Van, hogy nincs jövő, de a napokat
lehetetlen elhagyni, egyedül
a hídlábakat, csakis a rakpart
szomorú falát, a graffitiket
a falon. A titkát nem keresem,
hanem azt, hogy milyen fejfedőben
maradok láthatatlan.