A kaliforniai Folsom börtönben különleges dátum volt 1968. január 13.; azon a napon – nem éppen szokásos időpontban, előbb 9 óra 40 perctől, majd 12:40-től – két koncertet adott a fegyenceknek Johnny Cash. Az amerikai countrysztár már 1957, az alabamai Huntsville kaptárában tartott premierje óta játszott büntetés-végrehajtási intézetekben, de az 1968-as volt az első alkalom, hogy lemezen közzétették fegyházi fellépését.
Az élő album kiadásában nagy szerepe volt drogproblémáinak, azok miatt ugyanis folyamatosan csökkent a népszerűsége. Imázsát különösen 1966-os El Paso-i elfogása ásta alá, minek következtében a bíróság kábítószer-csempészésért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, és 125 ezer dollár bírságot szabott ki rá.
A nehéz időben az addig a rácsos világtól viszolygó, ennélfogva a börtöncountryt is elutasító Columbia Records beleegyezett a koncertek menedzselésébe és a lemezek kiadásába. Jól döntött, hogy megváltoztatta álláspontját, mert az At Folsom Prison című, tizenhat számot tartalmazó korong a countryalbumok listáján az első, a poplajstromban a – kettős koncert napjához illően – a 13. helyre került, aranylemez lett. (Cash 1958-ban szerződött a Columbiához. Már abban az évben rögzítették egy koncertjét, amelyet a szintén kaliforniai San Quentin börtönben adott, de a kiadó végül elzárkózott a megjelentetéstől. Az album csak 1969-ben látott napvilágot.)
Cash már 1955-ben írt egy számot Folsom Prison Blues címmel, az volt a második kislemeze eredeti kiadójánál, a Sun Recordsnál. (A negyedik pedig, az I Walk the Line; azzal futott be igazán, a korong kétmillió példányban kelt el.) A helynek megfelelően a Folsommal kezdett mindkét koncerten a Folsomban, és Glen Sherley fogvatartott Greystone Chapel című számával zárta az előadásokat. E szerzeményhez úgy jutott, hogy Sherley – a börtön lelkészének közbenjárására – felvehette a dalt, és egy példányt ajándékozott Floyd Gressett tiszteletesnek, akinek miséin Cash gyakran megfordult. A pap egy nappal a koncertek előtt átadta a felvételt az előadónak, aki ragaszkodott hozzá, hogy a rab száma másnap felhangozzék.
A műsort ikonikussá váló mondásával nyitotta: „Hello, Johnny Cash vagyok.”
A foglyoknak ez is tetszett, meg az is, amit utána hallottak, hiszen Cash eljátszotta a Cocaine Blues, a The Wall (A fal), az I Got Stripes (Csíkos vagyok) című dalt, valamint Merle Travistől a Dark as the Dungeont (Sötét, akár a tömlöc). A Life magazin azt írta: „Úgy énekelte a számokat, mint aki elhitte, azok közé tartozik, akikről e dalok szólnak.”
A Folsom-koncertlemez 1969-ben Grammy-díjat nyert; harminc évvel később, 1999 októberében újra kiadták. Kiugró sikere nyomán az ABC televízió azon melegében saját műsor lehetőségét kínálta fel a szerző-énekesnek. A Johnny Cash Show 1969. június 7-én került először adásba, és 1971. március 31-ig 58-szor ment élőben a csatornán, majd azért került le a műsorról, mert a társaság olyan változtatásokat kért a művésztől, amelyeket az elhárított.
Cash-t 1970-ben meghívták a Fehér Házba. Richard Nixon elnök arra kérte, játssza el Merle Haggard Okie from Muskogee című dalát, de ezt Cash megtagadta. A Willie Nelson tolmácsolásában is legendássá vált oklahomai nóta első két sora így szól: „We don't smoke marijuana in Muskogee / We don't take no trips on LSD.” Azaz, „mi Muskogee-ban nem szívunk marihuánát, és nem utazunk LSD-vel.”
Cash a krónikák szerint 4300 koncertet adott, ebből harmincat börtönben (huszonkilencet az Egyesült Államokban, egyet Svédországban). Utoljára 2003-ban lépett fel; az év szeptemberében meghalt. Folsomban csaknem három kilométeres, a fogház mellett is elhaladó gyalog- és kerékpárút őrzi emlékét, életéről 2005-ben film készült Walk the Line címmel.
De még pályája csúcsán volt alkalma – szinte – saját magát játszani a moziban. A Columbo-sorozat 1974-ben készült Swan Song (Hattyúdal) című epizódjában egy Tommy Brownnak nevezett countryénekest alakított.
Igaz, az meggyilkolta a feleségét, és nem énekelni ment a börtönbe.
