Január 19-ét a magyarországi németek 78 évvel ezelőtti kiűzetésének emléknapjává nyilvánította 2012-ben a magyar Országgyűlés. Szakmai körökben még ma is vitatkoznak a témáról, az utca embere pedig többnyire hézagos ismeretekkel rendelkezik a közép-európai német kisebbség nem egyszer rémtettekkel kísért elhurcolásáról. Kire és mire kell emlékeznünk?
1946. január 19-én hagyta el Budaörsöt az a marhavagonokból álló vonatszerelvény, amely a kiűzetésre ítélt hazai németség első deportáltjait szállította Németországba. Megfosztva vagyonuktól, jogaiktól, később magyar állampolgárságuktól. Ennek alapjául a kollektív bűnösség teóriája szolgált. Vagyis az, hogy egy kalap alá véve mindenkit, az egész népcsoportot bűnösnek bélyegezték. Azzal vádolták őket, hogy hazaárulók, a hitleri fasizmus szálláscsinálói, ötödik hadoszlop: ki velük, vissza Németországba. 1946 és 1950 között – az 1941-es népszámlálás alapján magát német nemzetiségű magyarnak valló 478 ezer fő közül – így 166 ezer embert kergettek ki az országból.
A második világháború győztes nagyhatalmai, az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság vezetői ugyancsak a németek kitelepítése mellett foglaltak állást az 1945 nyarán tartott potsdami konferenciájukon. Nem gondolja, hogy ezzel szentesítették a németek kiebrudalását?
Tény, hogy a potsdami határozatok Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország megnevezésével rendelkeznek – az országok kérése alapján – a német kisebbségek kitelepítéséről is. Akkoriban általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az úgynevezett etnikailag homogén nemzetállamok kialakítása üdvözítő, elejét veszi a népcsoportok közötti viszályoknak. Szerintem a történelem rácáfolt e tévhitre, mi több, a szóban forgó XIII. potsdami cikkely egyfajta szómágia: a rendezett, emberséges elbánásra szólító kitelepítésekkel valójában csak az újabb polgárháborús, etnikai tisztogatásnak akarták elejét venni. Még el sem ült a világháborús csatazaj, Hitler seregei alighogy kapituláltak, a németellenesség kegyetlenkedésekbe, tömeggyilkosságokba fordult. Szó sem volt holmi emberséges elbánásról, 1945 közepének időszakát, ahogy a német mondja, „wilde Vertreibung", azaz a vad kiűzetések jellemezték. Csehszlovákiában, az akkor ott élő 3 millió német számára több helyen elrendelték a megkülönböztető N (csehül: němec, azaz német) jel viselését, úgy ahogy azt a nácik a zsidókkal szemben a sárga csillaggal tették. A népi milíciák atrocitásai nyomán a kitelepítések több helyütt, így Brnóban halálmenetekké váltak. Csupán Csehszlovákiából 1945 májusától augusztusig 750 ezer, 1946 és 1950 között pedig 2,5 millió németet telepítettek át Németország megszállási zónáiba, marhavagonokba zsúfolva. Lengyelország úgymond „nyugati eltolása” nyomán egymillió németet űztek el, s a halálos áldozatok számát ott is több százezerre teszik.
Ez magyarán a bosszú. A nácik által elkövetett égbekiáltó bűnökért, a lengyel társadalom színe-virágának lefejezéséért, s nem mellékesen a zsidók millióinak kiirtásáért. Így van?
A bosszúállás nem ismert határokat szerte Kelet- és Közép-Európában. A győztesek oldalára időben átállt románok segédkeztek abban, hogy a régióban élő 800 ezer szász közül, illetve a bánáti, bácskai és szatmári németekből 80-100 ezret nyugatra, 42-45 ezret pedig „málenkij robotra”, azaz szovjet kényszermunkatáborokba hurcoljanak. Jugoszláviában Tito partizánjai – ahogy az ott élő magyarokkal is tették – középkori bestialitással torolták meg a bácskaiakon a németek atrocitásait. Külön történet a szovjeteké. 1941 nyarán, közvetlenül a szovjet-német háború kirobbanása előtt a mondvacsinált árulással vádolt volgai németséget száműzték Kazahsztánba, Szibériába. A világháború végső szakaszában – amikor a harcok már német földön dúltak – a Vörös Hadsereg a polgári lakossággal szemben sem ismert kíméletet. Ennek egyik legtragikusabb epizódja az volt, amikor a Wilhelm Gustloff személyszállító tengerjárót, fedélzetén a front elöl menekülő több mint 9 ezer civillel, többnyire nőkkel és gyerekekkel, 1945 januárjában a jeges Balti-tengeren egy szovjet tengeralattjáró megtorpedózta. Összehasonlításképpen, a Titanic szerencsétlenségében mintegy 1500 ember veszett oda. Mindez itthon még ma sem köztudott, a háttér megismeréséhez drámai adalékul szolgál Guido Knopp „A nagy menekülés”, illetve Erik Franzen az „Elűzöttek – Hitler utolsó áldozatai” című, magyarul is olvasható dokukönyve. De erről szól a remekíró Günter Grass klasszikus műve, A bádogdob is.
Amiket elmondott, annak alapján mintha a magyar kitelepítések „vértelenebbek” voltak. Vannak feljegyzések a hazai áldozatokról?
Úgy gondolom, a magyarországi is igazságtalan volt, bár a hazai németség fele itthon maradhatott. Itt van mindenekelőtt a Volksbund, teljes nevén a Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) históriája, amely a magyar kormány tudtával, beleegyezésével jött létre, s valóban kulcsszerepet játszott abban, hogy német nemzetiségű magyarokat toboroztak az SS fegyveres alakulataiba. Az ország német megszállása után viszont nem önként, hanem kényszersorozások miatt bújtak SS-mundérba. Megítélésem szerint a magyarországi németek többsége pont annyira kötődött szélsőséges ideológiákhoz, mint a többségi, magyar társadalom. De ez nem számított. Az alaphangot megadta a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, a népi írók egyik reprezentánsa, Kovács Imre, akinek a teljes hazai németség felelősségre vonását követelő újságcikkét ma is gyakran idézik. Mint írta,„a svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. A svábok önmaguk szakították ki magukat az ország testéből (...) Távozzanak! Az nem lehet, hogy a legjobb földeket volksbundisták foglalják el (…) nagy birtokon, ötszobás lakásokban terpeszkedjenek.”
Ahogy tudom, korántsem értett mindenki egyet ezzel a durva sváb-ellenességgel. Több politikus és művész, köztük Kéthly Anna, szocdem vezető, Mindszenty József esztergomi érsek, a zsidó származású Füst Milán író, vagy Kassák Lajos, a baloldali avantgárd költő mind felemelték szavukat. Miért nem lett annak foganatja?
Azokban a hevesen németellenes időkben csak pusztába kiáltott szó maradt a tiltakozásuk. Főleg azért, mivel a közvélemény is a németek elűzésének pártján állt. A tiltakozókat az is lenyomta, hogy több politikai párt, élükön a kommunistákkal, meglátta a haszonszerzés lehetőségét a németség elleni kampányban. Meglehetősen demagóg módon a háborús részvétel morális kérdéskörét összekapcsolták az agrárproletár-réteg évszázados földéhségével. Nem kérdés, a ’45-ös földreform kárvallottjai többek között a sváb gazdálkodók voltak. Az persze már egy másik kérdés, hogy a földosztás ámításnak bizonyult. Néhány évvel később, az egész magyar agráriumot szovjetizálta a Rákosi-rezsim, a földhöz jutott új gazdákat is szövetkezesítésre kényszerítették.
Létezik-e valamilyen összesítés a közép-európai német kisebbségek, köztük a magyarországiak veszteségeiről?
A világégést követően, 1945 és 1950 között, a közép-európai térségben húszmillióra becsülik a kényszermigránsok számát, s ebből a deportált németekét 12-14 millióra teszik. Európa keleti felében ugyanakkor egy csapásra megszűnt az a hosszú, évszázadokon át tartó „pángermán” hatás, amit „Drang nach Osten” (törekvés Kelet felé) kifejezéssel emleget a történetírás. De hát lehet-e számszerűsíteni a veszteségeket? A Kalinyingráddá váltott nagy múltú Königsbergtől milliók megrokkant életén át a kontinensen szerte szétrombolt német faluközösségekig? Tóth Ágnes történész szerint mintegy 488 233 hold földterületet vettek el a magyarországi német gazdáktól, a tulajdonukban lévő 60 ezernél is több ingatlan közel háromnegyedét kobozta el a magyar állam. 1950-ben ugyan hivatalosan véget vetettek a kitelepítéseknek, mégis, az államszocialista időkben, hosszú évtizedeken át úgymond osztályellenségként kezelték az itthon maradt németséget.
Mielőtt leültünk beszélgetni, azt mondta, hogy nemrég több mint 170 interjút készített főleg dunántúli kis falvakban, az ott élő német ajkúakkal. Ők hogyan emlékeznek a kitelepítésekkel járó megpróbáltatásokra?
Számomra ez az interjúsorozat hamisítatlan oral history, élő szóval elbeszélt történelem, szívszorítóan. A megszólalók nemzedékekre visszamenően felidézték családjuk történetét, amiből kitűnt, hogy felmenőik Magyarországot tekintették hazájuknak, otthonuknak, közben őrizték németségüket, ápolták hagyományaikat. Történeteik némelyike már-már fikciós művekbe való, úgy ahogy azt regényeiben a szépíró Kováts Judit elmeséli felvidéki német hőseinek pokoljárásáról. Az én interjúimból is kiderül a hazai németség korszakokon átívelő alávetettsége, így rendre visszatérően az is, hogy ’45 után az itthon maradottakat megfosztva vagyonuktól nem egyszer a semmibe hajtották. Sváb szorgalmukkal, szakértelmükkel azonban megművelték a rossz földeket, de később, a szövetkezesítések idején azokat is be kellett adniuk a közösbe. Néhány év alatt őket kétszer forgatták ki vagyonukból.
Az imént körvonalazta, hogy a megközelítőleg százhetvenezer magyarországi németet több milliónyi máshonnan származó sorstársukkal együtt Németország amerikai, brit, francia és szovjet megszállási zónáiba deportálták. Velük mi történt?
Szenvedtek, de végül reintegrálódtak a nyugatnémet társadalomba. Jó darabig menekülttáborokban, szükséglakásokban tengődtek, megvetett, másodrendű állampolgárokként tekintettek rájuk. Főként az idősebb generáció nem tudott mit kezdeni magával. Nem bírták a Hochdeutschot, nem találtak maguknak munkát, összeroppantak. Többen hazaszöktek, vállalva a gyötrelmeket. Mások tovább álltak, az Újvilágban próbáltak szerencsét. A fiatalabb, már ott született nemzedék viszont sikeresen beilleszkedett. Jó páran magasra jutottak, így Joschka Fischer volt német külügyminiszter apja Budakeszin volt hentes, Martin Winterkorn, zsámbéki sváb szülők gyermeke a Volkswagen autógyár elnökségéig vitte. Ám mának szólóan talán az a legfontosabb, hogy 1950. augusztus 5-én a több millió Németországba deportált német ember képviselői Stuttgartban aláírták és kihirdették a „Hazájukból Elűzött Németek Chartáját”. Ebben deklarálták, hogy az elűzöttek nem táplálnak magukban gyűlöletet, nem kívánnak elégtételt venni kitaszításuk miatt, ugyanakkor követelik a lakhatás jogának elismerését szülőföldjükön. Én is úgy gondolom, ez az egyoldalú fogadalom Európa jelenkori békéjének egyik alapköve.
Névjegy
Ritter György (43 éves) levéltáros és történész. Felsőfokú tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen folytatta, ahol történész diplomája mellé filmesztétikai stúdiumokból is képesítést szerzett. Doktori disszertációját a hazai németek második világháború utáni történetéről írta, amelynek alapjául 173 mélyinterjú szolgált. E témakörben rendszeresen publikál tudományos esszéket, kritikákat, s amellett, hogy főlevéltáros és vidékkutató, ismeretterjesztő előadásokat is tart.
