Nyolcvan éve történt a huszadik század legszörnyűbb népirtása, amelynek több százezer honfitársunk is áldozatául esett. A náci megsemmisítő táborokban mintegy hatmillió zsidót gyilkoltak meg, minden tizedik közülük magyar volt. Az emlékezés napjaiban mindenekelőtt a gigantikus halálgyárakat emlegetik, Auschwitzot, Bergen-Belsent, Buchenwaldot, pedig sok más helyen is kínoztak, gyilkoltak meg magyar zsidókat.
Németországban mintegy ezer úgynevezett külső tábor működött, ezekben a német hadiipar érdekében dolgoztatták a munkaképes deportáltakat. Ezek egyike volt a Frankfurt am Main melletti walldorfi tábor. Az auschwitzi szelektálás után küldtek ide 1700 magyar zsidó nőt, fiatalokat és munkabírókat, a legfiatalabb 13 éves volt, a legidősebbek 40 körüliek.
A Züblin cég végezte itt a frankfurti repülőtér katonai részének bővítését. Az új sugárhajtású gépeknek beton alapú leszállópályájára volt szükségük, ezen dolgoztak a magyar lányok és asszonyok. Kemény fizikai munkát jelentett ez, napi tíz órában, a hét minden napján. Feladataik közé tartozott a vagonkirakás, a fakitermelés és a pályaépítés is. Zord időjárásban is könnyű ruhában, facipőben kellett dolgozniuk, ellátásuk siralmas volt. A konyhán is foglyok látták el a feladatokat, köztük a pápai Böhm Elza. Amikor a tábort őrző SS-katonák észrevették, hogy az élelmiszerből juttatott éhező társainak, a konyha alatti pincében halálra verték. A többiek közül is sokan áldozatául estek a körülményeknek, 1700 fogolyból mindössze 300-an jutottak haza.
A walldorfi tábor fabarakkjait a háború után ledózerolták, a területet benőtték a bokrok, a fák. Feledésbe merült, még a környékbeliek sem tudtak a létezéséről. Az 1970-es évek elején frankfurti fiatalok egy csoportja a buchenwaldi táborban járva megtalált egy térképet a németországi táborokról. Ekkor döbbentek rá, hogy a saját városuk mellett is dolgoztattak zsidó foglyokat. Hazatérve történészek, muzeológusok segítségével nekiláttak a feltárásnak. Cornelia Rühlig, a helyi múzeum igazgatója nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel végezte a múltfeltárás munkáját. Munkatársaival együtt megkeresték a fogyatkozó számú túlélőket, rögzítették visszaemlékezéseiket, és kialakítottak egy emlékhelyet, amely a látogatók számára is feltárta a náci Németország bűneit.
A látogatóközpont kialakításában tevékenyen vettek részt német fiatalok, iskolások. Nemzetközi segítőkkel, köztük a hajdani foglyok unokáival együtt ásták ki a deportáltak által kínzókamrának nevezett pincét a hajdani konyhabarakk alatt. 2000-ben átadtak egy emlékösvényt, 2016-ra pedig elkészült egy fedett múzeumépület is. Az üvegfalakon fotók őrzik az egykori táborlakók arcát, a falakon olvasható az összes fogvatartott neve.
Pápáról, ahol az elmúlt kétszáz évben jelentős létszámú zsidó közösség élt, a lakosság több mint tizenkét százalékát deportálták. Közülük nem kevés lány és asszony töltött keserves hónapokat Walldorfban, a frankfurti repülőtér építésénél. Alig pár tucatnyian tértek vissza közülük,
Pápai zsidó barátaimmal zoomon beszélgettünk Cornelia Rühliggel, a magyar foglyok emlékét őrző Horváth Margit Alapítvány vezetőjével. Kicsit zavartan mondta, hogy nekik mint a „tettesek népének”, kötelességük a múlttal való szembenézés. Éva, aki túlélő édesanyjával már járt az emlékhelyen, azt válaszolta, ő soha nem gondolt a németekre úgy, mint a tettesek népére. A bűn és a felelősség mindig egyéni, nem kollektív. De emlékeznünk mindannyiunknak kell.
Azt hiszem, ez a lényeg.