Chris Potter új albuma, az Eagle's Point március 8-án jelenik meg, de január közepe óta már belehallgathatunk az Edition Records oldalán. A cím szellemes, utal az emberi kultúra ősi jelképére, a sasra, mely szárnyal ott is, ahova az ember felkapaszkodni sem képes, egyben célzás egy csak keveseknek elérhető nézőpontra is. Nem véletlen, hogy jazzföld kiválóságai sorakoznak a lemezborítón: Brad Mehldau, John Patitucci és Brian Blade. Retrospektív portré a fiatalemberről, aki 1971-ben született, de a szaxofonos elit kerekasztalánál jó ideje bérelt helye van.
Chicagóban született január 1-jén, hároméves, amikor a család a dél-Karolinai Columbiába költözött. A szülői házban olyan albumok forogtak, mint Dave Brubeck Time Out-ja vagy Eddie Harris Silver Cycles-e, tanult gitározni, zongorázni, de attól kezdve csak a szaxofon érdekelte meg a jazz, mikor tízévesen meghallotta Paul Desmondot játszani. A helyi Dreher High School diákjaként már felléphetett olyan arra turnézó muzsikusokkal, mint Dizzy Gillespie, Clark Terry és Branford Marsalis. Apját a zongorista, Marian McPartland szavai nyugtatták meg végleg, aki - miután először játszott a 15 éves fiúval - közölte, hogy Woody Herman formációjában a helye. Tizennyolc évesen zenei ösztöndíjjal érkezik New Yorkba. Egyik ottani tanára, a pianista, Kenny Wheeler emlékezik az érkezésére: „A zeneszerzés osztályomba járt a New School of Music-ban. Amikor felkért egy magánórára, fogalmam sem volt, mire számítsak. Egy bebop dallammal kezdtük, a második és harmadik dalnál - amit játszottunk - már láttam, hogy Miles összes bandáját követve nőtt fel, és Coltrane spirituális érzékenységével rendelkezik. A negyedik szám egy kortárs jazz téma volt, az ötödiknél pedig szerettem volna leckét venni Christől." A következő állomás a Manhatten School of Music lett, a lépcsősor pedig egyenesen a parnasszusra vezetett. A jazztörténészek ma úgy fogalmaznak, hogy 1989-ben egy 18 éves csodakamasz berobbant a New York-i jazzszíntérre.
A kakukk, aki szívesen látott vendég
A bebop ikon trombitás Red Rodney hívta meg elsőként formációjába. Elárulta az okát is: „A dél-karolinai fesztiválon léptünk fel, a producer szólt, hogy egy helyi srác is fellép velünk. Rábólintottam, a bevett szokásnak megfelelően gondoltam, hagyom, hogy játsszon egy számot. De ismerte az egész repertoárunkat, és végigfújta a koncertet. Mondtam neki, hívjon fel, ha egyszer felénk jár.” A telefon épp akkor csörgött, mikor szaxofonosa bejelentette távozását, így este már Chris altozott a klubban. Potter névjegye hamar kézről kézre járt Manhattanben, Herbie Hancock, John Scofield, Jim Hall vagy Ray Brown prominens formációiba szállt be, a dobos Paul Motian, a bőgős Dave Holland és a trombitás Dave Douglas zenekarával pedig bejárta a világot.
Redtől tudjuk, miért szerették: „Christ békén kell hagyni, és teszi a dolgát. Mindenkitől tanult, de stílusa unikális, nem vált Coltrane vagy Michael Brecker klónná, mint kortársai”. Joanne Brackeen 1999-es Pink Elephant Magic albumán fújt szólója Grammy jelölést hozott. Fontos a szerepe abban, hogy Steely Dan 2000-es albuma, a Two Against Nature el is nyerte azt. Akkor ítélték neki legfiatalabbként a jazz Oscar-ját, a Denmark's Jazzpar díjat is. A Pat Metheny fémjelezte Unity Banden, amiért a 2012-es évben a legjobb instrumentális jazzalbumaként Grammy-t kapott, Chris kedvére szárnyalhatott: „Új távlatokat kaptam. Megtanultam, hogy minden módszer eredményes, ha karakteres a víziónk arról, hogy mit akarunk csinálni".
A magyar kapcsolat
Először Paul Motian Electric Bebop Bandjével járt a szegedi egyetemen a 1990-es években. Vett néhány kazettát itt, mert „vonzza a népzenékben a jazzben is fellelhető mélység”. 2006-ban a Mediawave-en léptek fel Dave Hollanddal Győrben, ott ismerte meg később a feleségét, Ildikót. Hazajáró vendég lett nálunk, látogatásai pedig felértek egy intenzív szemeszterrel. Briliáns szimpoziont tartott a modern jazzről tavaly júniusban az SFJAZZ Collective zenei igazgatójaként a Müpában. A magyar zenészeknek adott a kivételes lehetőség, hogy a jazz MI6 „ügynökével” játszhassanak. „Mi a titok? Megtalálni a módját, hogy mindenki egyéniség maradhasson, miközben közösen dolgozunk a sikerért”. Fellépett a MAO és a BJO koncertjén, és népzenei affinitását igazolva felvételt készített a Dresch Quartettel és a Söndörgővel. Szerinte „sok különleges zene van a magyar levegőben”. Alaposan „felkösse hangszerét”, aki vele játszik Dresch szerint: „Az első közös muzsikálás egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő, mert hihetetlenül felkészült zenész, egy igazi szaxofonharcos. Csodálod páratlan technikáját, első az óriások között - de egy remek ember is”.
Látogatóban Harry Potternél
A Criss Cross kiadónál 1993-ban megjelent, Presenting Chris Potter óta mindig esemény a jazzvilágban az új lemeze. Pandémiás terápiaként instrumentalista muzsikussá képezte magát, a szaxofonok mellett zongorán, a klarinéton és furulyán is stúdióképes, ahogy ez a There Is a Tide (2020) című lemezén hallható is. A senkiföldjét feltérképező avantgárd jazzernek, aki világítótornyokat állít olyan zenei partszakaszokon, ahova mások nem merészkednek el, bátor és kreatív „építésztársak” mellett pont erre volt szüksége ahhoz, hogy egyéni ambíciói megvalósíthassa. Így született a 97-es Unspoken, a 2001-es Gratitude, az izgalmas Circuits és az exkluzív Good Hope is. Azt a Vanguardban felvett Got the Keys to the Kingdomon (2023) bizonyította be Potter, hogy a jazzben is van időutazás - miközben elfelejtett bop dallamok szólnak amazóniai folk, laza country és blues alapokon ravasz utalásokkal odavarázsolja a Motion-nal ott játszott koncertek emlékét is.
Potter a New Yorkba érkezése óta szerzett 35 év rutinjával készítette el az Eagle's Point-ot. Rácsodálkozhatunk a kollektív teremtésre kreativitására, osztozhatunk a felemelkedés és szárnyalás mámorában. Harry Potter juthat eszünkbe, mikor szétnézhetünk onnan, ahonnan a sasok szemlélik a világot.
Infó: Chris Potter: Eagle's Point. Edition Records, 2024.
