Se veled se nélküled típusú kapcsolat Vonó Ignácé és özvegy Máknéé. Rendszeresen veszekednek, évődnek, de évtizedekig képtelenek elszakadni egymástól. Két ágrólszakadt az ezerszer áldott, de számtalanszor el is átkozott nyolcadik kerületből, amelyről nem csak a darab szerzője, Fejes Endre, de Mándy Iván is ódákat zengett.
Ahogy egy interjúban Verebes István is ecsetelte, amikor a józsefvárosi teátrumban rendezett, hogy a fővárosnak ez milyen izgalmas, jó, emberséges része. Itt lakik a Homok utcában a főbérlő özvegy Mák Lajosné, és az első világháborúban átlőtt csuklójú, kacskakezű albérlője, Vonó Ignác. Nem nagyon süt be ide a nap. Sötét vidék. Ennek megfelelően a Verebes által a Karinthy Színházban rendezett előadás jelentős része is alul világított, olykor már-már mintha a szereplők árnyalakját látnánk. Mira János dohosnak tűnő, lepukkant, szegényes lakást tervezett, lelakottat, de ugyanakkor belakottat is, minden nyomorúsága ellenére van benne meghittség. Befészkelte, bizonyos tekintetben összezárta ide magát egy szerelemre, szexre éhes nő a meglehetősen alsó néposztályból, és ugyanonnan Vonó Ignác altiszt, aki bármilyen társadalmi változás is jött, az maradt. Nyomorúságukból szeretik „kiábrándozni” magukat. Előd Álmos megmutatja, hogy az általa megszemélyesített Ignác képzeletben szeret a fellegekben járni, szebb, jobb, gazdagabb, úri életre vágyik, tán egy költő veszett el benne, tán megmaradtak a kamaszos vágyai, gyermeteg tulajdonságai. A Balázs Andrea által alakított Máknénak Ignác maga is a fellegeket jelentené, de soha nem kapja meg igazán, lehet, hogy azért sem, mert teljesen ki akarja sajátítani, meg őt nem ehhez a nyirkos lakáshoz, és nem is a sok tekintetben elnyűtt Máknéhoz kötik az álmai, aki ráadásul gyakran meglehetősen vaskosan, akár lepcses szájúan zsörtölődik, követelőzik – miközben kitartó csökönyösséggel szereti, kellemetlenül rá is akaszkodik. De gondját viseli, babusgatja, és erre Ignácnak szüksége van, ahogy a szexre is, ha nem is pont ilyenről ábrándozik. A két színész remekül érzékelteti a közeledéseket és távolodásokat. Az egymáshoz simulást és a haragszom rád játékokat, az utálkozásokat, az újra és újra kibéküléseket, majd ismét a megkeményedést, a már-már gyűlöletet, hogy aztán következzen a durcás megengesztelődés.
Negyven évet ölel át a történet az első világháborútól 1956-ig. Ha úgy tetszik, történelem a legalsó nézetből. A történelemre utaló mozgóképeket ki is vetítenek, ahogy egykori emblematikus dalok felvételeinek részletei is megszólalnak. Szép, alapos, realista rendezés, az elején elnyújtottnak, némiképp ritmustalannak tűnik, kissé unom. Szeretnék többet nevetni. Számomra ez groteszkbe hajló komédia. Az ábrándok és a valóság közötti ellentmondás vígjátéka, ami tudathasadásos állapotot idéz elő, és ennek bizony van kesernyés, fájdalmas humora, ami Fejes gyönyörűséges szómágiájával vegyül. Pokoli nehéz feladat színésznek, rendezőnek egyaránt. Roppant vékony kötélen kell táncolni.
Az 1970-es legendás ősbemutatót, Garas Dezső és Kiss Manyi alakításával, Kerényi Imre rendezésében még nem láttam, de jó pár évvel később Csizmadia Tibor kiugró szolnoki vizsgarendezését már igen. Ez közel sem arra koncentrált, hogy egy „furcsa” pár mit szenved össze a múltban, hanem Bán János elementáris alakításával a címszerepben, Bajcsay Mária karizmatikus Máknéjával, arról regélt, hogy a kezdetben fiatalok, és az évtizedek alatt sem látványos erőszakoltsággal megöregedők nem csak a maguk tehetetlenségi nyomatéka, identitászavara miatt nem tudnak kilépni a számukra meghatározott bűvös társadalmi körből, hanem mert a proletárdiktatúra elnyomva tartja az elvileg uralkodó osztályát, és aki valahová születik, az az esetek jelentős részében ott is ragad. Ha pedig nem, akkor gyakran megszenvedi, tudathasadásossá válik, mint Ignác, aki a levitézlett, vagyonától megfosztott nemességbe hazudja fel magát, egykori földbirtokosnak. Így lesz egy volt apáca a felesége, és kerül polgári lakásba, mely ugyan szintén sok tekintetben lekoszlott, de azért látszik a valamikori fénye.
Szalontay Tünde Virág Tekla. Mereven kihúzva magát, méltóságteljesen ül. Arca sápatag, de fensőséges. Beszéde csináltan választékos. Szeretettel néz Ignácra, akiben a valamikori dicsőség megalázott, földbe tiport képviselőjét látja. Nem tudni, hogyan nem veszi észre, hogy egyáltalán nem az ő kifinomult köreiből való. Tán mert ő is túl magányos, tán mert ő is, mint Mákné, nagyon akarja hinni, hogy ez a férfi számára a megváltás. De kettejük kapcsolata inkább az egymásra utaltság kényszere, a menekülés a rögvalóból, mint felhevülő érzelem. Ekkor már igazán feszült az előadás. Amikor a felesége jobb körökből származó barátai jönnek látogatóba, Karácsony Gergely és Dobra Mara megszemélyesítésében, Előd eljátssza a feszengést, hogy jaj, csak ne mondjon valami olyat, ami leleplezhetné valódi származását. Csinálttá válik a viselkedése, mesterkéltté a beszéde. Máknéval a világ legtermészetesebb módján, a saját vérmérsékletük szerint perpatvaroztak, most viszont lényegében magára öltött maszkot hord, Cselényi Nóra pedig abszolút gondoskodik arról, hogy az öltönye rosszul viselt, kényelmetlen jelmezként fessen rajta.
Valaha munkahelyén, az OTI-ban a Maszlay István játszotta tanácsossal, Del Pietro Antallal közvetlen és természetes volt a viszonya, az úr és a szolga reláció az ő magától értetődő közege volt. Buzgón pucolta felettese cipőjét, és közben kellemesen eltársalogtak. Miután az OTI-ból SZTK lett, és ezzel együtt a tanácsos is deklasszálódott, vele maradt a legemberibb viszonya, tőle jut elegáns tárcához, pecsétgyűrűhöz, amit nemesi származása igazolására használ, és tulajdonképpen kicsit tán át is örökölt belőle. De annyit semmiképp nem, hogy ebben az élethazugságban jól érezze magát. Ő a zöldszemű nőről, a hatalmas, idilli szerelemről álmodik, már ezért lőtték el a csuklóját is, mert mikor róla merengett, hatalmasat nyújtózott a fronton, és könnyű célponttá vált. Előtte pedig Németh Gábor zászlósával diskurált róla. Kovács Vecei Fanni kedvesnővért, miközben a kórházban kötözi, úgy nézegeti, mint aki megfelelne neki, de az szelíd mosollyal elutasítja. Hiába minden, a történelmi változások, az élethazugság, az immár polgári lakás, lényegében abban a „krecliben” marad ahonnan jött. Nincs menekvés.
A második részben már kimondottan szeretem az előadást, aminek a humora is erőteljesebbé válik. Ignác ott marad a hazugságra épülő házassága magányában, Mákné a szuterén egyedüllétében. Fejes megírta, a Karinthyban pedig eljátsszák, hogyan próbáljuk túlélni, szépnek álmodni a ma is rémisztően bennünk élő reménytelenséget.
