Két hete kaptuk a szomorú hírt: a tizenhetedik évébe lépett macskánknak, Mircinek csak hetei vannak hátra. Azért vittük el az állatorvoshoz január legelején, mert már hosszú ideje rendetlenkedett a gyomra, aznapra viszont az étvágya is elment, ami sosem jó jel. Úgy volt, hogy kap egy injekciót, ami új erőt önt belé, ám a biztonság kedvéért elvégzett ultrahang kimutatta, hogy a rákos sejtek megszállták a gyomrát. Ráadásul igen agresszív fajtáról van szó, tárta szét a kezét tehetetlenül az orvos. Nem volt könnyű napja, csak abban a bő félórában, amíg ott voltunk, egy sürgősségi beavatkozásra behozott kutya és macska lehelte ki a lelkét, most meg erről kellett tájékoztatnia a mindig reménykedő gazdikat. A nejem sírt, én és Dusi csöndesen bámultunk magunk elé.
A kór azóta látványosan átvette az irányítást Mirci felett. A diagnózist követő napokban szinte csak gubbasztott, nem is nagyon nézett ránk, befelé figyelt, mintha a külvilággal már nem lenne dolga. Gyorsan és visszavonhatatlanul lefogyott, a máskor oly tekintélyt parancsoló macskának szinte az összes csontja kitapintható az egy számmal nagyobbnak tűnő bundája alatt. Csupán a hasa maradt viszonylag gömbölyű a kialakult hasvízkór miatt. És ami a legijesztőbb: szinte alig hallani a hangját, a megszokott napi nyávogásözönből (amely a parancsolás, a leteremtés és a könyörgés között váltakozott) mára alig maradt egy-egy, mintha csak erre futna az erejéből.
Ez volt az a pillanat, amikor Dusival beszélnünk kellett a halálról.
Már találkozott vele, hiszen öt éve távozott közülünk a nagyapja, akit szintén hetek alatt gyűrt le a betegség. Csakhogy akkoriban ötéves volt, és épp a francia tengerparton ért utol minket a veszteség, ahol a napfény, a fürdés és a nyár-végi örömök csakhamar feledtették vele az amúgy is távol játszódó történéseket. S bár a nagyapja is részt vett a fontosabb családi eseményeken, Mirci az első olyan lény, akivel születése óta együtt van, része a mindennapjainak, állandó kísérője és társa, még ha nem is fordított rá mindig kiemelt figyelmet. És ő most távozni készül. Ez már az a fajta veszteség, ami mellett nem lehet elmenni csak úgy. Nincs az a tenger, amely el tudná mosni a gyötrő gondolatokat.
De hová megy? És mi lesz vele ott, ahová tart? A halál a végpont, vagy csupán átmeneti állapot? És hogyan kell elképzelni? Csupa olyan kérdés, amire nem tudjuk a választ. Holott ez az egzisztenciális kérdés dolgozik a több ezer éves művészet és filozófia mélyén, tengernyi elképzelés, teória és vallás született a válaszok kapcsán, ráadásul olyanok is nyilatkoztak, akik a modern orvostudománynak hála visszatérhettek a klinikai halálból. Ám a rengeteg „tudás” ellenére is be kell ismernünk, hogy igazából fogalmunk sincs, mi vár ránk a végső pillanatban. Nincs biztos ismeret, csak vigasz és remény.
Rám is gyerekként zuhant először az elmúlás feldolgozhatatlan gondolata. Talán épp a nagynéném halála kapcsán, akit nagyon szerettem. Este kaptuk a hírt, már ágyban voltam, az álom szélén egyensúlyoztam, és csak anyám ordítására emlékszem az előszobából, az artikulálatlan fájdalomra, amelyben ott van a húga nemléte. Akkor döbbentem rá, hogy lesz olyan idő, amikor én nem leszek, holott addig a világ is csak általam létezett. De hogyan lesz ez a „nem leszek”? Mint ahogy lekapcsolják a villanyt? Vagy bedobnak egy vég nélküli szakadékba? Leginkább úgy tudtam elképzelni, mint valamilyen büntetést. A szobafogságot, amit a súlyosabb esetek után róttak ki rám. Egy ideig biztos távol kell majd lennem magamtól, nem tudom majd mozgatni a testem, és rettenetesen fogok unatkozni, de aztán majd visszatérhetek (na jó, lehet, hogy egy másik testbe), és megkereshetem a szüleimet és a régi életemet. Lesz egy kis kalamajka, de végül is minden megy majd tovább a maga rendjén. Csak ezzel tudtam valahogy tompítani magamban azt a rettenetes ürességet, ami megnyílt bennem a kérdések nyomán. Ami, ezt tisztán éreztem, egyre nagyobb erővel csalogat, húz, rángat magához. És a végén ő fog győzni, ez nem is kérdés, mert egy idő után nem lesz több erőm ellenállni.
Dusi könnyeiben is ezt a szorongást látom most.
Talán csak az nyugtatta meg valamiképpen, hogy Mirci hamvait összekeverve némi földdel, szobanövényt ültetünk majd, és akkor a halál nem a lezárása lesz valaminek, hanem egy különös virág, amely az élet diadalát hirdeti. A körforgást.
De az élet nem adja fel ilyen könnyedén. A macskánk azóta visszatért hozzánk, jóval élénkebb, némi étvágya is van, és olykor-olykor ránk is szól, bár nagyon megválogatja a nyávogását. Amúgy alázatra intő méltósággal viseli, miközben tudjuk, hogy tudja. Látszik a különös türelmén, a mozdulatain, a tekintetében. Talán ez a természetes megértés és elfogadás lenne a szavaiban is, ha meg tudna szólalni. Annak az ősi dolognak az ismerete, amit mi, a modernitás eszközeivel körülbástyázva, a mesterséges világ gondelterelő eszközeivel elkényeztetve, már rég elfeledtünk. Valami, ami nem félelmetes, hanem megnyugtató. Ami eloldana minket a szorongásainktól, és kíváncsivá tenne. Még ha bele is pusztulunk.
