Albert Camus (1913-1960) politikai elkötelezettsége egy igazságosabb Algéria mellett már a harmincas évektől megnyilvánult. 1939-től az Alger républicain hasábjain fellépett a gyarmatosítók megkülönböztető intézkedései ellen: „Nem lehet az őslakosok követeléseit meg nem történtté tenni azzal, hogy elhallgatjuk azokat, ellenkezőleg, meg kell őket vizsgálni a nagylelkűség és az igazság szellemében. És az algériai nacionalizmus megszüntetésének egyetlen módja, hogy megszüntetjük az igazságtalanságot, amiből a nacionalizmus megszületett.” Ebben az időben Camus volt az egyetlen francia értelmiségi, aki egyáltalán érdeklődött Algéria problémái iránt. 1939. június 5. és június 15. között tizenegy cikket publikált az Alger républicainben Kabilia nyomora (Misère de la Kabilie) címmel. Aprólékos részletességgel írta le Algéria egyik legszegényebb régiója lakosainak helyzetét: „Figyelmeztettek arra, hogy a bérek elégtelenek. Nem tudtam, hogy vérlázítók. Azt mondták, hogy a munkanapok meghaladták a legális időtartamot. Nem tudtam, hogy majdnem a duplája volt. Nem szeretnék túlzásokba esni, ám kénytelen vagyok azt mondani, hogy Kabiliában rabszolgaságban élnek az emberek.” Ennek a helyzetnek a megoldására Camus azt javasolta, hogy biztosítsanak nagyobb szabadságot az adminisztratív szerveknek, és az őslakosságot vonják be a döntésekbe. Ugyanakkor a gyarmati rendszert nem kérdőjelezte meg, sőt, „elfogadhatónak tartotta”: „Mert a gyarmati rendszer akkor fogadható el, ha a meghódított népeknek lehetővé teszi arculatuk megőrzését.” Már ekkor jól látható Camus állásfoglalásának kettőssége a gyarmati rendszerrel kapcsolatosan: egyrészt elítéli a rendszer igazságtalanságait, ugyanakkor meg akarja azt tartani. 1937-ben elvállalta Algír kultúrházának igazgatását, ahol Az őslakosok kultúrája. Az új mediterrán kultúra címmel előadást tartott, amelyben kifejezte azon óhaját, hogy a mediterrán térségben a különböző, de ugyanazon kultúrájú népek békességben éljenek egymás mellett. Ez az elképzelést az algériai politikai életben semmiféle visszhangot nem váltott ki.
1945 májusában Camus egy Algériában tett utazása után cikksorozatot írt Krízis Algériában (Crise en Algérie) címmel. Az írások az Actuelles III − Chroniques algériennes 1939-1958 lapjain olvashatók. E cikkekben a muzulmán tömegek „politikai ébredéséről” írt, ami a háború során egyre inkább nyilvánvaló lett, anélkül, hogy veszélyt jelentett volna francia Algériára. Ezeknek a cikkeknek megjelenése idejére esik az 1945. május 8-án Algériában lezajlott vérengzések kirobbanása. Miközben Európa a nácik feletti győzelmet ünnepelte, Algéria több városában (Sétif, Guelma és Kherrata) nacionalista pártok tüntettek. Egy fiatal algériai muzulmán, Saâl Bouzid az akkor betiltott algériai zászlót lobogtatta, amit a francia hadsereg megtorlásai követett. Camus beszámolt a véres eseményekről: „A Guelmában és Sétifben lezajlott mészárlások az algériai franciákat mélyen felháborította. Az ezt követő megtorlások az arab tömegekben félelmet és ellenségességet váltottak ki” – írta.
Mint algériai francia, Camus már novelláiban kinyilvánította zsigeri kötődését szülőföldjéhez. Természetes, hogy újságíróként azonnal elmondta véleményét az algériai konfliktussal kapcsolatosan. Hitelességét megalapozta, hogy Algériában élt, az ottani franciák és arabok között. Ugyanakkor az algériai függetlenségi harccal kapcsolatban állást foglalnia a legnagyobb teher volt számára. Feleségének, Francine-nek azt mondta: „Számomra ez minden ébredéskor a mellemre nehezedő teher.” Az algériai franciák és arabok konfliktusát mély fájdalommal élte meg, tudta, hogy „korának leglényegesebb kalandjáról van szó”. A tenger és a nap szerelmese mindenkinél jobban ragaszkodott szülőföldjéhez, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ez az ország az igazságtalanságok országa. Ahogyan Camus életrajzírói mondják, számára ez egy nehéz harc a szív és az értelem között, ami állásfoglalásait sokszor ambivalenssé teszi. Ez nyilvánul meg az arab önállósági követelések ügyében. Ezeket egyrészt teljesen legitimnek tartja, elítélte azokat, akik megvetéssel viselkednek az arabokkal szemben. 1956-ban mondta: „Ennek a földnek, ahol a közigazgatás francia, azaz Párizsé a felelősség, az a sajátossága, hogy botrányos igazságtalanság és nyomor uralkodik.” Másrészt nem értett egyet az „arab nép” koncepcióval.
Az Algéria önállóságáért vívott harcok idején a francia társadalom két táborra szakadt. Az egyik az állam véleményét tükrözte, miszerint Algéria Franciaország szerves része, míg a másik tábor az FLN (Front de Libération National – Algériai Nemzeti Felszabadítási Front) függetlenségi harcát támogatta. Ebben a helyzetben Camus egyik táborhoz sem kívánt csatlakozni: „Úgy döntöttem, hogy ami Algériát illeti, hallgatni fogok és sem balsorsához, sem a róla írt ostobaságokhoz nem teszek semmit. Álláspontom nem változott ebben a kérdésben, és bár megértem és csodálom a szabadságukért küzdőket, undort kelt bennem a nők és a gyerekek legyilkolása.”
Az algériai háború 1954-ben a Vörös Mindenszentek (más néven Véres Mindenszentek) napján tört ki. Camus továbbra is hitt egy békés megoldásban. 1955. október 15. és 1956. január 17. között az Express hasábjain egy cikksorozatban írta meg, hogy szerinte melyek lennének az algériai béke feltételei. Ahhoz, hogy a konfliktus résztvevői között egy dialógus kezdődhessen, mindenekelőtt véget kell vetni a civilek lemészárlásának, és biztosítani kell a franciák és az arabok békés együttélését. Az író világosan megfogalmazza álláspontját: „»Választani kell tábort«, kiáltják a gyűlölet haszonélvezői. Ó, én már választottam! Hazámat választottam, az igazság Algériáját, ahol franciák és arabok szabad szövetséget köthetnek.”
1955. december 7-én Camus elfogadta algériai barátja, Charles Poncet javaslatát, hogy a következő év januárjában részt vegyen Algírban egy konferencián. Poncet a Le Magazine Littéraire 1990 áprilisi számában idézett Camus hozzá írt leveléből: „Egy olyan összejövetelt kell bejelenteni, ahol felszólalok, csakúgy, mint más nézetek képviselői. Nem vagyok ennek a romokban heverő országnak a prófétája. Egy kollektív akciónak lenne értelme és hatása.” Camus 1956. január 18-án érkezett Algírba. Az esemény fontosságát jelzi a köréje sereglő értelmiségiek, művészek, egyházi személyek, újságírók nagy száma. Még egy amerikai újságíró, Évelyne Chauvin is részt vett a konferencián. Január 22-én hangzott el Camus várva-várt beszéde „Felhívás egy fegyverszünetre Algériában” (L’Appel pour une Trêve Civile) címmel, amit Actuelles III − Chroniques algériennes 1939-1958-ban olvashatunk, és amelyben az író a humanizmus jegyében a civil életek megmentése, a vérontás elkerülése és a két ellenséges tábor kibékítése érdekében érvelt.
Ez a konferencia rávilágított Camus álláspontjának ambiguitására: egyrészt őszintén akarta a békét, ugyanakkor nem volt képes felmérni az algériaiakkal szembeni igazságtalanságok mértékét a gyarmati rendszer idején. A nacionalizmus és a humanizmus között őrlődött, kétségbeesetten keresve a kettő összeegyeztetésének lehetőségét. A rendezvényen a „halál Camus-re”, „halál Mendès-France-ra” kiáltások hangzottak el. Camus többször visszatért arra a javaslatára, miszerint egy békés megoldást kellene találni, amely megmentené a civil lakosság életét, mielőtt fokozódnának a véres események. Felvázolta a franciák és az arabok békés egymás mellett élésének lehetőségét, és kifejezi reményét, hogy a különféle etnikumok „megoszthatják szeretetüket ugyanazon föld iránt”, és aggodalmának adott hangot a növekvő terror láttán. „Szabad egyesülést” javasolt arabok és franciák között, amit „ugyanannak a földnek fiai közötti lojális együttműködésnek” nevezett. Beszédében ugyanazt fejtette ki, amit az 1939 és 1958 között publikált cikkeiben megírt. Az író ellenfelei mindezt a gyarmatosítás fenntartásának óhajaként interpretálják, mondván: amennyiben Camus nem szorgalmazza Algéria azonnali elszakadását Franciaországtól, a gyarmati rendszer támogatója. Míg 1930 és 1955 között Algériával kapcsolatos állásfoglalásait haladónak ítélték meg, a háború idején a baloldali értelmiségiek egy független Algéria mellett törtek lándzsát, így Camus nézeteit túlhaladottaknak tartották. Ez a kudarc késztette Camus-t arra, hogy mintegy másfél évre visszavonuljon a politikától.
A hallgatásba burkolózó Camus 1957. október 17-én nagy meglepetéssel értesült, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia számára ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hír a közvéleményt is felkavarta, mivel a díj várományosa André Malraux volt, és később maga Camus is azt mondta, hogy nem ő, hanem Malraux érdemelte volna meg a kitüntetést. Utalva Camus és Algéria kapcsolatára, François Mauriac epésen jegyezte meg, hogy nem Camus, hanem Algéria kapta a Nobel-díjat.
1957. december 12-én Camus Stockholm egyetemén kötetlen beszélgetésen találkozott a hallgatók egy csoportjával. Felidézte az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos aggodalmait. Emlékeztetőül, az 1957 októberében A magyarok vére címmel írt megrendítő vallomásában ez olvasható: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol − még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” Ezek után Camus közölte hallgatóságával, hogy eddig nem beszélt Algériáról, de most szívesen megteszi, ha akarják. Ekkor egy diák azt kérdezte tőle, hogy van az, hogy Camus, aki Kelet-Európa országának érdekében szót emelt, soha nem írt alá petíciót az algériaiak védelmében. Válaszában Camus ezeket mondta: „Mindig is egy igazságos Algéria híve voltam és vagyok, ahol a két népnek együtt kell élnie békében és egyenlőségben. Elmondtam és megismételtem, hogy igazságot kell szolgáltatni az algériai népnek (…). Algériában jelenleg bombákat dobnak a villamosokra. Lehet, hogy édesanyám is ezeken a villamosokon utazik. Ha ez jelenti az igazságot, anyámat választom.” Ezt a mondatot a Le Monde tudósítója így adta vissza: „Hiszek az Igazságban, de az anyámat védeném meg az Igazság helyett.” Még inkább leegyszerűsítve és meghamisítva az elhangzottakat, Camus ellenségei azt mondták, hogy lám, az író nem az igazságot, anyját választja, tehát a független Algéria ellensége, és azt kívánja, hogy semmi ne változzék.
Élete végén Camus nem politizált, visszavonult a festői Luberonban lévő lourmarini házába, amit Nobel-díjából vásárolt. Minden idejét Az első ember (Le premier homme) című regénye megírásának szentelte, amelyben népe történetét kívánta megírni. Az író autóbalesetben bekövetkezett halála miatt a könyv befejezetlen maradt, és csak 1994-ben jelent meg.