- Mindenható úr-e a rendező?

Ritkán övez akkora várakozás egy színházi előadást, mint ahogyan az Az emigránsok esetében történt január közepén a párizsi Odeon Színházban. A nagy, tömegeket megmozgató botrányok már rég elkerülik a színpadok világát, és bár a világhírű lengyel rendező, Krystian Lupa előadása körül tavaly nyáron kirobbant indulatok nem vertek világméretű hullámokat, mégis az európai színházi körökben, és azon belül is a francia nyelvű színházi területen igen komoly kérdéseket vetettek fel, melyek talán utat nyitnak majd igazi változásoknak díszleteken innen és túl. Annyi biztos, hogy soha még annyi szem nem kísérte egy előadás nyílt színi átállásaiban finom árnyakként suhanó kellékesek és díszítők néma balettjának mozdulatait, mint itt. És nem véletlenül, ugyanis az alább leírt események főszereplőivé éppen ők, azaz genfi kollégáik váltak.

Mert azzal ugyan valószínűleg mindenki tisztában van, hogy minél nagyobb lélegzetvételű egy színházi előadás, annál jelentősebb a segítők létszáma is, azt mégis valószínűleg kevesen sejtik, hogy nélkülük nincs színház. A reflektorfényben játszó, és ilyen módon a nézők számára egyedül látszódó színészek szinte csak statisztái egy nagyobb úrnak, amit technikai lebonyolításnak hívnak. Ugyanis műszaki háttér nélkül ma már nincs se fény, se hang, de még a függöny sem megy fel kezdéskor.

Ezt Krystian Lupa is megtapasztalhatta, amikor a Comédie de Genève (Genfi Színház) műszaki személyzetének ellenállása meghiúsította az Avignoni Színházi Fesztivállal és az Odeon Színházzal koprodukcióban készülő előadásának bemutatóját, melyet a színház vezetése egy az egyben lemondott a premier előtt egy héttel „munkafilozófiai különbségekre” hivatkozva. A Le Temps svájci napilapban megjelentek szerint a színház stábját „mentálisan és fizikailag is kimerítette” Lupa próbákon tanúsított magatartása. A Libération francia napilapban megjelent válaszában Lupa ugyan bocsánatot kért a próbák során történt két különösen erőszakos kirohanásáért, ám kijelentette, hogy „amikor egy színház külföldi rendezőt hív, azt a saját munkamódszerével együtt hívja meg, amihez a csapatoknak legalábbis meg kellene próbálniuk alkalmazkodni a próbák során.”

A Comédie de Genève műszaki stábjának tagjai erre egy igen hosszú, a közösségi médiákban közzétett nyilvános levélben válaszoltak, amelyben „többszörösen előforduló tiszteletlenségről, szitkozódásokról, gúnyolódásról, lelki terrorról, részeges és megalázó jelenetekről, valamint kaotikus munkaszervezésről” írtak. Minden részletre kiterjedő sokoldalas írásuk záró kérdéseivel pedig még tovább nyitották, és rendszer szintre emelték az ügyet: „Hogy lehet, hogy színésztársaink, akik tanúi voltak mindezen eseményeknek, nem foglalnak állást? Miért nézték el az elítélendő cselekedeteket? Meddig kell elmennie Lupa úrnak, hogy megértse, hogy valami nincs rendben? Mi a »Lupa-módszer«? Mi az ő etikája?”

És bár a produkció színészei valóban kifejezték ellenállásukat a színház vezetésének döntésével szemben, a dominóeffektus beindult, és a lemondott svájci premier magával sodorta az Avignoni Fesztiválon való bemutatkozást is.

Nehéz igazságot tenni egy olyan ügyben, melynek csak utórengései kerülnek nyilvánosságra, bár egy dolog biztos: Krystian Lupa egy olyan korszak és világ szülötte, ahol a színházrendező hatalmát és jogkörét korlátlannak tekintették. Ahol a művészi nagyság egyenlőbbé tesz, és ahol alkotás közben minden megengedett. Ő ebben a közegben vált azzá a világszerte elismert művésszé, aki lett, és hozta létre emblematikus előadásait.

Hogy mindezt milyen áron érte el, úgy tűnik, senki sem firtatta eddig, mert talán úgy gondolták, hogy ez az a szükséges és elviselendő rossz, ami az egyedülálló eredményhez vezet. A Comédie de Genève vezetőinek döntése valószínűleg egy elmérgesedett helyzetben az egyetlen elképzelhető megoldás volt. És mint oly sok esetben ,az idő Az emigránsok számára is egyfajta gyógyulást hozott, és adta meg a párizsi Odeon Színházat vezető Stefan Braunschweig számára a kellő távolságot ahhoz, hogy a produkció befejezése mellett döntsön.

Hogy milyen megállapodások eredményeként indult újra a munka, nem került nyilvánosságra. Az viszont tudható, hogy nem csak egy, hanem több tolmácsot is alkalmazott a színház. De nem azért, hogy egymást váltva dolgozzanak a rendező oldalán, hanem hogy minden részleg – hang, videó, világítás, színpad – munkáját saját fordító segíthesse, sőt még egy külön „stage manager”-t is szerződtettek mindezt koordinálandó, a nagy operaszínpadok mintájára. A kommunikációs vonalak ilyetén erősítése meghozta a tőle várt eredményt. A próbaidőszak a legnagyobb békében zajlott egészen a bemutatóig.

Ám a kérdés továbbra is kérdés maradt: mindenható úr-e a rendező, vagy csak a felhúzó karja egy millió részletből összerakott óraműnek? Valószínűleg erre is az idő adja majd meg a választ.