Végül úgy döntött, hogy elmegy. Náluk, a Nágel családban minden ünnep olyan erőltetett volt, tele feszültséggel. Valahogy úgy volt, hogy minél jobban készültek, hogy na, most jól érezzük magunkat, annál rosszabb lett. Juli most végképp nem akart menni, merthogy apa az új feleség, Réka születésnapjára hívta, ráadásul Tördemicre, a régi családi nyaralóba. Ricsi, az új féltestvére visszaírt a családi netcsoportba, hogy köszöni, eljön. Ő sem volt, teljesen más okok miatt, kibékülve az új családjával, először bizalmatlan is volt, nem tudta, hogyan viselkedjen velük, a gyerekek nem örülnek a válásnak, meg az új apukának, pedig ő jól járt, apa még állást is kínált neki a cégnél. Ez a féltestvér kifejezés is milyen ostobán hangzott, Ricsi az új feleség fia volt, az első házasságból. „Hozta magával” – így mondják, ahogyan apa meg őt vitte magával. Milyen olcsó kifejezés. Mint valami kellék. Viszem a gyereket is. Most így áll össze a tabló, ahogyan Juli szokott fogalmazni. A családi tabló.
Apával nem volt jóban, ez a tömör megfogalmazás. Kicsit általános, de fedi a valóságot. Az elvált apa és lánya kapcsolata. Persze, nyilván a válás miatt. Az is olyan olcsón, banálisan és ügyetlenül történt, ahogy megmondták neki, mint valami szirupos amerikai filmben. Egy étterembe hívta őt apa és anya, hogy megmondják, hogy válnak, már nem szeretik egymást, de őt mindketten szeretni fogják, tiszta feszengés volt az egész, mintha betanult szöveget mondtak volna fel. Akkor már volt Réka, ő tudta, anya is tudta. Bármire szükséged lesz, tőlem megkapod, az eszményi filmhősnő ilyenkor feláll és ráönti a bort, lehetőleg vöröset, az apára, de ő higgadtan vette tudomásul, hogy ez történik vele, és a következő mondatok már elmentek a füle mellett, ebéd után felment Zsófiékhoz, akinek a szülei már korábban elváltak, és pontosan tudta, milyen szerepet kell az ilyen színjátékban eljátszani, véget ért a gyerekkorod, mondta neki Zsófi, ittak egy Unicumot, ilyenkor az kell.
Szóval a tabló. A mi családunk. Még gyerek volt, amikor anya csinált egy ilyet, papundekliből, fényképekkel, akkor mindenki rajta volt, a nagyszülők és a rokonok is. Ki hol áll, ezen nevettek. Mindig a férfiak állnak a közepén, mondta anya. Most is apa áll középen, én a tabló egyik szélén, mutatta magának, Nágel Juli, a huszonkét éves, végzett jogásznő, nagyreményű, de még kezdő, alacsony fizetéssel a Marosi és Moldovánnál. Középen apa, a sikeres üzletember, napszemüvegben, márkás tenisztrikóban. Mellette Réka, fiatal, vörös hajú, vékony, sportos, ez a nő övön alul jött, így fogalmazott keserűen, de pontosan anya, amikor apa közölte vele, hogy válnak, nem kellett megindokolni, nem kellett kifogásokat keresni, értette mindenki, hogy miről van szó. És a másik szélen ott van Ricsi. Egyetem előtt, kissé félszegen. Még nem egészen az ő tablója. Anya már nincs a tablón, megtartotta a lakást és az autót és minden nyáron egy hónapra lejöhet Tördemicre, de anya már nem akart oda menni, az már nem az én életem, mondta keserűen apának, apa pedig igazat adott neki.
Anya aztán gondolt egyet és elment Új-Mexikóba, egy Roswell nevű kisvárosba, majdnem a világ végén, a fotókon úgy nézett ki, mintha csak mellékutcákból állna, lapos, ócska házak, cigarettázó, ostobának látszó férfiak kalapban. Jó ez neki, anyának, aki itthon olyan nagyra tartotta az értelmiségi életét? És mihez kezd Roswellben? Beszállt a nővére kozmetikai szalonjába, új életet kezdtem, írta nekik. Néhány hete Skype-on beszéltek, anya azt mondta, hogy jól van, de nem úgy nézett ki, mint aki jól van, cigarettázott, szomorkás volt a tekintete, Juli úgy látta, hogy a lakás, ahonnan hívja, lepukkant, mondta is neki, de anya legyintett. Lilla szereti őt, ő is szereti Lillát, mindig jó testvérek voltak, és akkor ez így rendben van.
Boldog vagy?
Ostoba kérdés.
És a tabló?
Kitörölhetsz, legyintett anya keserűen. Delete.
Vonattal jöttem, azért késtem, mondta Juli, amikor megérkezett, volt a hangsúlyában egy kis szemrehányás, nem is burkolt, hanem egyenes, a vonat az ő új családjában már az alsóbb néposztályt jelentette.
Az udvaron ott áll a sötétkék sportkocsi, ezt kapta Réka a születésnapjára apától. Csillog, ez a szó jutott Juli eszébe, amikor ránézett. Az autó már bent áll az udvaron, olyan volt a színe, mint az ő tízéves Toyotájáé új korában, ő is születésnapra kapta. Használt, de első autónak jó lesz, mondta apa, amikor átadta a slusszkulcsot.
Szóval, mi a baj apával?
Gazdag. Nagyon gazdag. Más ember. Másképp beszél, más szavakat használ, más fogalmakban gondolkodik. Már nem laknának olyan helyen, ahol régen laktak. Hol laksz? A Szénán. Ugyan, Julikám, neked is költöznöd kellene, rossz ott a levegő.
Vacsora után jött el a pillanat, apa átadta az autókulcsot. Renault, ahogyan kérted, Réka megcsókolta. Ricsi lefotózta, aztán kiment az udvarra, az autót is lefotózta, szép innen a kilátás, mondta. Réka otthonosan tálalt, már ismeri a konyhát, pontosan tudja, mit hol tartanak. Ahogy hozta a tálat, megérintette apa vállát. Beilleszkedett.
Pont jó a pillanat.
– Terhes vagyok – mondta Juli.
Körülnézett. Alapvetően jó hír. Egy unoka azt jelenti, hogy mennek a tovább a dolgok. Apa emelte a poharát. Nem tiszta lelkesedéssel, mert egy férfi az ilyen látszólagos örömhírekben már látja felsejleni, hogy a családi játékviszonyok, amiket olyan szépen, főleg a maga érdekében alakítgatott, változni fognak.
– Iván elhagyott. Nem akarta a gyereket.
Réka tekintetében egyesült a sajnálat és az együttérzés.
Ő is volt elhagyott feleség, tudja, mit jelent ez. A férfiakban nem lehet bízni. Minden férfi a saját érdekeit keresi. És ott volt a tekintetben az is, hogy akkor ebből majd mi hárul rájuk. Nyilván kérdezett volna mást is, de tudta, hogy kényes az ő szerepe ebben a családban, még pillantott is apára, hogy mennyire az ő dolga ez az egész. Arra is vigyáznia kell, hogy mit kérdez.
– Megtartod? – kérdezte végül. Halkan kérdezte, mint aki nem biztos abban, hogy jól teszi.
– Beteg. – Juli is halkan válaszolt, mintha egy titkot osztott volna meg. És valóban titok is volt. Egy betegségben mindig van valami titkos. – Beteg. Súlyos. Kromoszómaproblémák. Most jöttem az orvostól. Canavan-kór. Nekem kell döntenem.
Ricsi már nyúlt a telefonja után.
– Nem kell utánanézni – mondta Juli. – Nálam vannak a leletek.
Apa csak bólogatott. Mondhatta volna, hogy ő soha nem bízott Ivánban, és korábban többször meg is mondta Julinak, hogy hiba ezzel a pasassal kezdenie, de ez az én megmondtam prófécia, ez mindig olyan túlokoskodó. Juli is tudta, hogy apa megmondta. Mindent megmond előre. Juli elővette az orvosi papírokat, az asztalra tette, de senki sem nyúlt utánuk. Canavan. Bekerül a családi szótárba.
– Feltehetően soha nem lesz teljes élete. És nekem sem.
És nekünk sem, ezt mondta apa tekintete.
– Még lehetne néhány vizsgálatot csinálni Németországban. Egy ismerősünk segít Passauban. Van ott egy diagnosztikai központ, Klinik für Frauenheilkunde und Geburtshilfe. Aztán majd meglátjuk.
Apára nézett.
Apa tudta, mit jelent ez a nézés.
Bármire szükséged lesz, tőlem megkapod, ezt jelentette.
Az ígéret beváltása.
– Kifizetem – mondta.
– Nem akarom – rázta a fejét Juli. – A gyereket én akartam, legyen ez az én tragédiám.
Jó mondat volt. Felállt.
– Sajnálom, hogy elrontottam az ünnepet.
– Ezek közös dolgok – felelte Réka, olyan részvevő hangon, amiből kiderült, hogy neki mindegy.
Juli lassan összeszedte a papírjait.
– Kiviszlek az állomásra – ajánlotta fel Ricsi.
– Nem kell – felelte Juli. – Egy kis séta most jól jön. Üzenek majd, ha hazaérkeztem.
Apa lekísérte a kertkapuig.
– Mennyi? – kérdezte.
– Sok.
– Mennyi?
– Tizenötezer euró. Mindennel együtt.
Apa bólintott.
– Ha most átküldöd nekem, holnap elindulok.
Apa megölelte, minden rendben lesz, mondta. Ez is olyan volt, mint a filmekben. Így kell, ölelés, biztatás. Megható befejezés. Visszament a házba, a sarokról integetett is. Juli is integetett. Végigment a Csokonai utcán, onnan már látni a Balatont. Mindig örömmel töltötte el a látványa. Ott várta Iván a Yarisnak támaszkodva. Éppen rágyújtott.
– Persze bevette – mondta Juli. – Majd azt mondom, hogy elvetettem, most jobb lesz úgy mindenkinek.
