Kedves Laci,
Nagyon izgalmas lett az országunk most, a múlt évi októberi választások után. Több nyugati médiumban is állítják, hogy Lengyelország most egy olyan játszótér, ahol nemcsak a régi, de egy teljesen új forgatókönyv alapján is játszanak. Ahogy az emlékezetes annus mirabilis 1989-ben, a csodálatos esztendőben, most is azt nézzük, milyen lesz az átalakulás a (fél)diktatúrából újra a demokráciába.
Sok a találgatás, a forgatókönyv, sok az aggodalom és a bizonytalanság. Főleg azért, mert a választáson megbukott, de félig-meddig megmaradó régi, Kaczyński-féle rendszer képviselői utcára vezetik az embereket, akik tele vannak gyűlölettel és haraggal. Mindenhol kemény birkózás és kötélhúzás folyik. Nem volt ilyen csata a kommunizmus bukása óta. Jelenleg a káosz állapotában vagyunk. Egy mindent átható küzdelem osztja meg az országot, amely már korábban is erősen megosztott volt. A két nagy tábor közt se szolidaritás/együttérzés, se megegyezés nincs a láthatáron. Ez egy új csatatér és a végleges kimenetel még ismeretlen.
Van-e még remény? – kérdezik tőlem a barátaink. Igen, van, de hogy mi lesz később, még bizonytalan. Eddig azt láttuk, hogy az új hatalom, az új kormány Donald Tusk szigorú és következetes vezetése alatt nem habozik. Tudja, hogy a régi rendszer az állami intézményeket teljesen a saját hatalmi érdekei szolgálatába állította. Övék volt nem csak a kormány, de az államfő, az úgy nevezett közmédia, az Alkotmánybíróság, a nemzeti bank, a nagy és erős állami cégek, mint az Orlen, és majdnem az egész jogrendszer, a rendőrséggel és a Központi Korrupcióellenes Irodával (CBA) együtt. Nem történt teljes pályás letámadás, mint Magyarországon, de csak azért nem, mert nem volt kétharmados alkotmányos többségük a parlamentben. Így tavalyig nem az alkotmány volt a legfontosabb, hanem az egyre több sarkalatos törvény, amelyeket most saját védelmükben használnak. Az országban sajátos kettős hatalom, párhuzamos állam létezett: az egyik, amely még megmaradt a korábbi demokratikus alkotmányból és rendszerből, mellette pedig az egyre erősebb és nyíltabb nem demokratikus és nem liberális hatalmi központ, egy új pártállam. Ennek a pártállamnak a hatalmát kell megtörnünk, ez mi a legfontosabb feladatunk, mondják az új hatalmi központban.
Most, amikor lengyelek döntöttek a választásokon, megmutatkozott, hogy Andrzej Duda államfő, akinek még másfél éve van hátra, nem semleges. Ellenkezőleg, a PiS táborához csatlakozott, késleltette a Tusk-kormány megalakítását és „jogállamiság terrorjával” vádolja Tusk kormányát. Donald Tusk és emberei a miniszteri pozíciókban nem hátrálnak és bátran döntenek. Előbb gyorsan ledarálták a régi rendet szolgáló közmédiát, majd az elnöki palotában letartóztatták a volt belügyminisztert és helyettesét, és még azon a napon börtönbe vitték őket. A jelenlegi ellenzéki politikusok államcsíny-kísérletről kezdtek beszélni, az államelnök pedig hezitált: adjon-e újra kegyelmet vagy várja meg mit szól a mostani főügyész-igazságügyi miniszter, Adam Bodnar professzor (a volt ombudsman). Végül, a miniszter jogi indoklását figyelmen kívül hagyva, mint igazi pártkatona, Duda elnök újból kegyelmet adott. Ezért a feszültség érezhető nem csak a közéletben, de néha az üzletekben vagy az utcákon is.
Az már világos, hogy a tavalyi választás nem volt mindent eldöntő, hanem csak az első szakasz, csak egy küszöb átlépése, mert az igazi csata a demokrácia és tekintélyelvű erők között igazán most kezdődik. Lehet, hogy csak áprilisi önkormányzati és a júniusi európai választások hoznak végeredményt és mutatják meg, merre is tartunk. Most napról napra változik a helyzet, kötélhúzás folyik a két tömörülés között, vagyis – farsangi hangulatban – áll a bál a mostani és a korábbi főszereplők közt. Igaz, a közvélemény-kutatások inkább a mostani kormány támogatását jelzik; épp ezért Aleksander Kwaśniewski volt elnök azt ajánlja a Tusk-kabinetnek és az egész társadalomnak, hogy minél előbb éljen egy előrehozott választás eszközével, mert különben a következő másfél év Duda elnök vétójogával csak egy politikai patthelyzetet eredményezhet.
De addig is már sok tanulságot levonhattunk. Kiderült, hogy létezik még nálunk egy független, demokratikus társadalom, amelyet nem sikerült ledarálnia se Kaczyńskinek, se az állítólag hatalmas egyháznak. A fiatalok nem menekültek el, hanem egy új társadalomra és demokráciára szavaztak, ahogy a lányok és asszonyok is, a szigorú abortusztörvény miatt. Már az új kormány oldalán áll a média, és többé a közmédia sem súgja, hogy Tusk németbarát, vagyis bérenc, és hogy az Európai Uniót Berlin és Brüsszel libernyákjai vezetik.
Most pedig elkezdődött a legfontosabb csata: kié lesz és milyen lesz a jogállam, egypárti és centralizált, teljesen a politikai akaratnak alárendelve (főleg Kaczyńskinek, de Duda elnöknek is), vagy újra egy igazi, az európai liberális rendszerbe illeszkedő, ahol működik a fékek és ellensúlyok szisztémája. De hogyan lehet ez utóbbit megteremteni a teljes polarizáció mellett? Ahol két erős politikai törzs állandóan csépeli egymást? Lesz-e ebből újra demokratikus liberalizmus? Nem valószínű. Képesek voltunk felébredni, de mi vár ránk az ébredés után? Megyünk tépelődve a hajnal felé, ahogy te is írtad a kilencvenes években? Nem tudni. Inkább várunk egy új rendszerre, csak még nem tudjuk milyenre.
Csak két dolog egyértelmű: Tusk kabinetje teljes erővel megy vissza az EU felé, és már most is van reményünk az európai pénzekre, amikor még nem állt vissza az igazi jogállam. A második: mind Donald Tusk, mind a külügyminiszter Radosław Sikorski első külföldi útja Kijevbe vezetett. A független Ukrajna nekik és nekünk vitathatatlan lengyel államérdek.
A rendszerváltás korában, amikor a kommunizmus megbukott, híres volt a példabeszéd, vagyis a feladat, ami ránk várt: hogyan lehet a halászléből harcsát vagy pontyot csinálni – mert pontosan ezt kellett tenni, amikor átléptünk a tekintélyuralmi, diktatórikus rendszerből újra a demokráciába. Mert diktatúrát bevezetni nem más, mint halászlét készíteni a pontyból. De most az a kérdés: hogyan lesz a halászléből akváriumi hal?
Rontani könnyű, javítani sokkal nehezebb. De egyáltalán lehet-e javítani? Javítható-e a régi rendszer? Így beszélnek most Varsóban, ahová a nyugati gyors újra megérkezett, hogy a teljesen új rendszert új alkotmánnyal kell megépíteni. Másképpen nem megy. Lengyelország most nem más, mint egy laboratórium, egy nagyon fontos politikai konyha, nemcsak nektek és Kelet-Európának, hanem egész Európának és a Nyugatnak. Szilárdan kitartunk-e, ha nem a demokraták, hanem Donald Trump lép újra az amerikai színpadra, ami nagyon is lehetséges? Csak Orbán Viktor lesz boldog, vagy nálunk is örülnek majd? Sok olyan kérdés, amelyekre nincs válasz.
Lengyelországban most egy divatos kifejezés járja: a „Két Torony”. Először akkor jelent meg, amikor 2018-ban kiderült, hogy Jarosław Kaczyński, az ország „erős embere” személyesen benne van egy gyanús üzletben és a volt kormánypárt PiS nevében meg akartak építeni két nagy üzleti épületet a főváros központjában. Az affér nagyon gyorsan híressé vált, főleg az ellenzéki sajtóban. De az ügynek a mai napig nincs semmilyen jogi következménye, igazi nyomozás sem volt, nem vitték bíróságra, mert az akkori igazságügyi miniszter, Zbigniew Ziobro, aki egyben főügyész is volt – most állítólag beteg, eltűnt az országból – ezt nem engedte. Most, amikor az igazi politikai változás megtörtént, a Két Torony újra napirendre került. Ahogy a másik Két Torony is; Ostrołęka város mellett egy szénerőmű két nagy tornyát építettek fel – Beata Szydło kormánya alatt – a híres New York-i World Trade Centert mintázva. Később lebontották az új klímapolitika miatt, pedig majdnem kétmilliárd lengyel zlotyról volt szó. Ki fizetett ezért? Az állami költségvetés, azaz az átlagállampolgár.
Az új médiában most látható, milyen nagy volt a korrupció a PiS rendszerében. Egymás után kerülnek napvilágra az új esetek. Nagy vita folyik például a Varsótól kb. 60 km-re lévő CPK nevű hatalmas repülőtérről, melyet már megterveztek, hatalmas összegeket fektettek bele, de egyelőre nem építettek meg (még nem tudni, milyen nagyságú összegről van szó). Emiatt a jobboldalnak jogilag felelnie kell. A nagy korrupciós botrányoknak gazdasági és társadalmi, de politikai és erkölcsi következményei is vannak.
De két másik, politikai Toronyról is szó esik. Az első Toronyban egy nagyon tapasztalt politikus, Donald Tusk dönt. A másikban pedig Jarosław Kaczyński és rendszere maradványai politizálnak tovább. Tusk megmondta: „Jarosław, az időd már lejárt, nem jössz vissza". Tusk pontosan tudja, hogy a PiS visszatérése nem más, mint a demokrácia vége. A másik Torony pedig azt állítja, hogy az új koalíció nem mást vezetett be az országba, mint államcsínyt, egy „ideiglenes”, „zűrzavaros”, „törvénytelen”, „alkotmányellenes” rendszert.
Könnyebb volt a kommunizmust megdönteni és rendszerváltást végrehajtani, mint most a demokratikus jogállami intézményi rendszert visszaállítani. Kérdés, hogy meddig tart ez a politikai libikóka, az átmeneti szakasz és milyen áron jön az igazi váltás, ha egyáltalán jön? Erről majd legközelebb.
Bogdan Góralczyk
Kedves Bogdan!
A magyar zsákutcában olvasva leveled, nem tudom, hogy sajnálkozzam-e vagy irigyeljem a lengyel helyzetet. Úgy írsz a választások megnyeréséről, mint könnyű első lépésről, miközben Magyarországon 2010 óta az ellenzék minden választást elveszített és a rendszer pártja valamennyit kétharmaddal nyerte. Az a magasság, amelyet a Tusk-koalíció az elmúlt év októberében átvitt, számunkra még elérhetetlennek látszik. Lengyelországban a második, talán az elsőnél nehezebb rendszerváltás van napirenden, Magyarországon viszont egy egységes, választható és kormányképes ellenzék körvonalai se bontakoznak ki. Korábban a „varsói gyors” érkezése közvetlen hatással volt Magyarországra, s nagyjából párhuzamosan haladtak sínpárjaink, most világosan érzékeljük, hogy mennyire lemaradtunk a lengyel világhoz képest.
Lemaradtunk, mert Orbán élen jár. A Kaczyński-féle PiS alkotmányozó többség hiányában a régi, félig-meddig liberális demokrata államba költözött be, ellenben Orbán nemcsak a korábbi jogállamot, nemcsak a magántulajdon érinthetetlenségén nyugvó piacgazdaságot, a független sajtót és a civil társadalom intézményeit építette le, hanem helyébe saját, szélsőségesen központosított új nemzetállamát, egy rendszerszintű jövedelem- és vagyonszerzés célú hatalmi kört, annak intézményeivel és szabályaival épített fel. A magyar propagandagépezet messze felülmúlja a lengyelt. A rendszer nemcsak elsüllyesztette a független sajtó zászlóshajóit és gúnyosan nézi, ahogy a megmaradtak nem fognak össze, hanem a közvélemény-kutatással, a „népi kívánságokkal” szorosan összehangolt, fogyasztható „újnyelvet” teremtett. Lengyelországban személyek tartanak fogságban intézményeket, nálunk az orbáni személyes autokráciától függő személyek és intézmények összefüggő, mindenre kiterjedő láncolata tartja fogságban a politikát, a gazdaságot, sőt, az egész társadalmat. Magyarországon az orbáni ellenforradalom nemcsak megállította a 89-es átalakulás folyamatát, nemcsak tökéletesen lerombolta a rendszerváltás utáni rendszert, hanem egy teljes ellenforradalmi, autokrata rendszert hozott létre. Ezért a mi dolgunk még nehezebb lesz.
Van-e még remény? – kérdezik tőlem a barátaink. Igen, van, de hogy mi lesz később, még bizonytalan. Eddig azt láttuk, hogy az új hatalom, az új kormány Donald Tusk szigorú és következetes vezetése alatt nem habozik. Tudja, hogy a régi rendszer az állami intézményeket teljesen a saját hatalmi érdekei szolgálatába állította. Övék volt nem csak a kormány, de az államfő, az úgy nevezett közmédia, az Alkotmánybíróság, a nemzeti bank, a nagy és erős állami cégek, mint az Orlen, és majdnem az egész jogrendszer, a rendőrséggel és a Központi Korrupcióellenes Irodával (CBA) együtt. Nem történt teljes pályás letámadás, mint Magyarországon, de csak azért nem, mert nem volt kétharmados alkotmányos többségük a parlamentben. Így tavalyig nem az alkotmány volt a legfontosabb, hanem az egyre több sarkalatos törvény, amelyeket most saját védelmükben használnak. Az országban sajátos kettős hatalom, párhuzamos állam létezett: az egyik, amely még megmaradt a korábbi demokratikus alkotmányból és rendszerből, mellette pedig az egyre erősebb és nyíltabb nem demokratikus és nem liberális hatalmi központ, egy új pártállam. Ennek a pártállamnak a hatalmát kell megtörnünk, ez mi a legfontosabb feladatunk, mondják az új hatalmi központban.
Most, amikor lengyelek döntöttek a választásokon, megmutatkozott, hogy Andrzej Duda államfő, akinek még másfél éve van hátra, nem semleges. Ellenkezőleg, a PiS táborához csatlakozott, késleltette a Tusk-kormány megalakítását és „jogállamiság terrorjával” vádolja Tusk kormányát. Donald Tusk és emberei a miniszteri pozíciókban nem hátrálnak és bátran döntenek. Előbb gyorsan ledarálták a régi rendet szolgáló közmédiát, majd az elnöki palotában letartóztatták a volt belügyminisztert és helyettesét, és még azon a napon börtönbe vitték őket. A jelenlegi ellenzéki politikusok államcsíny-kísérletről kezdtek beszélni, az államelnök pedig hezitált: adjon-e újra kegyelmet vagy várja meg mit szól a mostani főügyész-igazságügyi miniszter, Adam Bodnar professzor (a volt ombudsman). Végül, a miniszter jogi indoklását figyelmen kívül hagyva, mint igazi pártkatona, Duda elnök újból kegyelmet adott. Ezért a feszültség érezhető nem csak a közéletben, de néha az üzletekben vagy az utcákon is.
Az már világos, hogy a tavalyi választás nem volt mindent eldöntő, hanem csak az első szakasz, csak egy küszöb átlépése, mert az igazi csata a demokrácia és tekintélyelvű erők között igazán most kezdődik. Lehet, hogy csak áprilisi önkormányzati és a júniusi európai választások hoznak végeredményt és mutatják meg, merre is tartunk. Most napról napra változik a helyzet, kötélhúzás folyik a két tömörülés között, vagyis – farsangi hangulatban – áll a bál a mostani és a korábbi főszereplők közt. Igaz, a közvélemény-kutatások inkább a mostani kormány támogatását jelzik; épp ezért Aleksander Kwaśniewski volt elnök azt ajánlja a Tusk-kabinetnek és az egész társadalomnak, hogy minél előbb éljen egy előrehozott választás eszközével, mert különben a következő másfél év Duda elnök vétójogával csak egy politikai patthelyzetet eredményezhet.
De addig is már sok tanulságot levonhattunk. Kiderült, hogy létezik még nálunk egy független, demokratikus társadalom, amelyet nem sikerült ledarálnia se Kaczyńskinek, se az állítólag hatalmas egyháznak. A fiatalok nem menekültek el, hanem egy új társadalomra és demokráciára szavaztak, ahogy a lányok és asszonyok is, a szigorú abortusztörvény miatt. Már az új kormány oldalán áll a média, és többé a közmédia sem súgja, hogy Tusk németbarát, vagyis bérenc, és hogy az Európai Uniót Berlin és Brüsszel libernyákjai vezetik.
Most pedig elkezdődött a legfontosabb csata: kié lesz és milyen lesz a jogállam, egypárti és centralizált, teljesen a politikai akaratnak alárendelve (főleg Kaczyńskinek, de Duda elnöknek is), vagy újra egy igazi, az európai liberális rendszerbe illeszkedő, ahol működik a fékek és ellensúlyok szisztémája. De hogyan lehet ez utóbbit megteremteni a teljes polarizáció mellett? Ahol két erős politikai törzs állandóan csépeli egymást? Lesz-e ebből újra demokratikus liberalizmus? Nem valószínű. Képesek voltunk felébredni, de mi vár ránk az ébredés után? Megyünk tépelődve a hajnal felé, ahogy te is írtad a kilencvenes években? Nem tudni. Inkább várunk egy új rendszerre, csak még nem tudjuk milyenre.
Csak két dolog egyértelmű: Tusk kabinetje teljes erővel megy vissza az EU felé, és már most is van reményünk az európai pénzekre, amikor még nem állt vissza az igazi jogállam. A második: mind Donald Tusk, mind a külügyminiszter Radosław Sikorski első külföldi útja Kijevbe vezetett. A független Ukrajna nekik és nekünk vitathatatlan lengyel államérdek.
A rendszerváltás korában, amikor a kommunizmus megbukott, híres volt a példabeszéd, vagyis a feladat, ami ránk várt: hogyan lehet a halászléből harcsát vagy pontyot csinálni – mert pontosan ezt kellett tenni, amikor átléptünk a tekintélyuralmi, diktatórikus rendszerből újra a demokráciába. Mert diktatúrát bevezetni nem más, mint halászlét készíteni a pontyból. De most az a kérdés: hogyan lesz a halászléből akváriumi hal?
Rontani könnyű, javítani sokkal nehezebb. De egyáltalán lehet-e javítani? Javítható-e a régi rendszer? Így beszélnek most Varsóban, ahová a nyugati gyors újra megérkezett, hogy a teljesen új rendszert új alkotmánnyal kell megépíteni. Másképpen nem megy. Lengyelország most nem más, mint egy laboratórium, egy nagyon fontos politikai konyha, nemcsak nektek és Kelet-Európának, hanem egész Európának és a Nyugatnak. Szilárdan kitartunk-e, ha nem a demokraták, hanem Donald Trump lép újra az amerikai színpadra, ami nagyon is lehetséges? Csak Orbán Viktor lesz boldog, vagy nálunk is örülnek majd? Sok olyan kérdés, amelyekre nincs válasz.
Lengyelországban most egy divatos kifejezés járja: a „Két Torony”. Először akkor jelent meg, amikor 2018-ban kiderült, hogy Jarosław Kaczyński, az ország „erős embere” személyesen benne van egy gyanús üzletben és a volt kormánypárt PiS nevében meg akartak építeni két nagy üzleti épületet a főváros központjában. Az affér nagyon gyorsan híressé vált, főleg az ellenzéki sajtóban. De az ügynek a mai napig nincs semmilyen jogi következménye, igazi nyomozás sem volt, nem vitték bíróságra, mert az akkori igazságügyi miniszter, Zbigniew Ziobro, aki egyben főügyész is volt – most állítólag beteg, eltűnt az országból – ezt nem engedte. Most, amikor az igazi politikai változás megtörtént, a Két Torony újra napirendre került. Ahogy a másik Két Torony is; Ostrołęka város mellett egy szénerőmű két nagy tornyát építettek fel – Beata Szydło kormánya alatt – a híres New York-i World Trade Centert mintázva. Később lebontották az új klímapolitika miatt, pedig majdnem kétmilliárd lengyel zlotyról volt szó. Ki fizetett ezért? Az állami költségvetés, azaz az átlagállampolgár.
Az új médiában most látható, milyen nagy volt a korrupció a PiS rendszerében. Egymás után kerülnek napvilágra az új esetek. Nagy vita folyik például a Varsótól kb. 60 km-re lévő CPK nevű hatalmas repülőtérről, melyet már megterveztek, hatalmas összegeket fektettek bele, de egyelőre nem építettek meg (még nem tudni, milyen nagyságú összegről van szó). Emiatt a jobboldalnak jogilag felelnie kell. A nagy korrupciós botrányoknak gazdasági és társadalmi, de politikai és erkölcsi következményei is vannak.
De két másik, politikai Toronyról is szó esik. Az első Toronyban egy nagyon tapasztalt politikus, Donald Tusk dönt. A másikban pedig Jarosław Kaczyński és rendszere maradványai politizálnak tovább. Tusk megmondta: „Jarosław, az időd már lejárt, nem jössz vissza". Tusk pontosan tudja, hogy a PiS visszatérése nem más, mint a demokrácia vége. A másik Torony pedig azt állítja, hogy az új koalíció nem mást vezetett be az országba, mint államcsínyt, egy „ideiglenes”, „zűrzavaros”, „törvénytelen”, „alkotmányellenes” rendszert.
Könnyebb volt a kommunizmust megdönteni és rendszerváltást végrehajtani, mint most a demokratikus jogállami intézményi rendszert visszaállítani. Kérdés, hogy meddig tart ez a politikai libikóka, az átmeneti szakasz és milyen áron jön az igazi váltás, ha egyáltalán jön? Erről majd legközelebb.
Bogdan Góralczyk
Kedves Bogdan!
A magyar zsákutcában olvasva leveled, nem tudom, hogy sajnálkozzam-e vagy irigyeljem a lengyel helyzetet. Úgy írsz a választások megnyeréséről, mint könnyű első lépésről, miközben Magyarországon 2010 óta az ellenzék minden választást elveszített és a rendszer pártja valamennyit kétharmaddal nyerte. Az a magasság, amelyet a Tusk-koalíció az elmúlt év októberében átvitt, számunkra még elérhetetlennek látszik. Lengyelországban a második, talán az elsőnél nehezebb rendszerváltás van napirenden, Magyarországon viszont egy egységes, választható és kormányképes ellenzék körvonalai se bontakoznak ki. Korábban a „varsói gyors” érkezése közvetlen hatással volt Magyarországra, s nagyjából párhuzamosan haladtak sínpárjaink, most világosan érzékeljük, hogy mennyire lemaradtunk a lengyel világhoz képest.
Lemaradtunk, mert Orbán élen jár. A Kaczyński-féle PiS alkotmányozó többség hiányában a régi, félig-meddig liberális demokrata államba költözött be, ellenben Orbán nemcsak a korábbi jogállamot, nemcsak a magántulajdon érinthetetlenségén nyugvó piacgazdaságot, a független sajtót és a civil társadalom intézményeit építette le, hanem helyébe saját, szélsőségesen központosított új nemzetállamát, egy rendszerszintű jövedelem- és vagyonszerzés célú hatalmi kört, annak intézményeivel és szabályaival épített fel. A magyar propagandagépezet messze felülmúlja a lengyelt. A rendszer nemcsak elsüllyesztette a független sajtó zászlóshajóit és gúnyosan nézi, ahogy a megmaradtak nem fognak össze, hanem a közvélemény-kutatással, a „népi kívánságokkal” szorosan összehangolt, fogyasztható „újnyelvet” teremtett. Lengyelországban személyek tartanak fogságban intézményeket, nálunk az orbáni személyes autokráciától függő személyek és intézmények összefüggő, mindenre kiterjedő láncolata tartja fogságban a politikát, a gazdaságot, sőt, az egész társadalmat. Magyarországon az orbáni ellenforradalom nemcsak megállította a 89-es átalakulás folyamatát, nemcsak tökéletesen lerombolta a rendszerváltás utáni rendszert, hanem egy teljes ellenforradalmi, autokrata rendszert hozott létre. Ezért a mi dolgunk még nehezebb lesz.
Orbán Viktor igazi rendszer- és államépítő. Ezért tekint rá példaként Kaczyński, akinek sikerült elfoglalnia a várat, a tornyot, hozzá is fogott a romboláshoz és az átépítéshez, de Orbánhoz hasonló saját várat nem sikerült felépítenie. Lengyelországban Kaczyński idején maradtak városi és egyetemi autonómiák, független sajtótermékek, a gazdasági szereplők nem függtek a kormánytól, és születtek, léteztek civil szervezetek. Magyarországon egyetlen intézménynek sincs autonómiája, valamennyi város és egyetem függ a központosított államgépezet osztogató-fosztogató mechanizmusától, egyetlen gazdasági vállalkozás, beleértve a multinacionális nagyokat, nem köthet nagyobb ügyletet a rendszer hozzájárulása nélkül. Minden intézmény, minden szabály Orbáné. Amíg nálatok a korrupciós ügylet botrány, normasértés, nálunk a miniszterelnök és körének rendszerszerű lopása intézményes, szabályszerű norma, a tiszta ügylet a kivétel.
Orbán történelmi úton jár. A magyar forradalmakat mindig hosszú ellenforradalmi korok követték: Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János kora. S a magyar nemzet kibékült vezetői legyilkolóival, elfogadta az autokrata intézményeket és szabályokat. Évről-évre egyre inkább beleszokik az orbáni önkénybe, elfogadja a fennállót, belenyugszik az „Orbán Viktornak Nincs Alternatívája” elvbe. A magyar nemzet minden döntési helyzetben a történelemmel szemben, rosszul döntött, mindig olyan politikai erő mellett állt ki, amelyik a rossz oldalt képviselte: két világháborút veszítettünk, s most veszítjük el a békét. 2022-ben azért választották meg Orbánt kétharmaddal, mert elhitette a magyarokkal, hogy az orosz oldalon megtaláljuk a békét. Ez a társadalom hagyta felszámolni a közösségeit, leépíteni az intézményeit, hagyta magát élő és nyitott, sokarcú társadalomból élő-holt és zárt, arctalan tömeggé tenni. Ellenállás nélkül aláveti magát a központosított állam és a személyes önkényuralom hatalmának. Nemcsak elfogadta, megszerette. védelmezőjét – mentsvárát látja benne. Nem volt szolidáris senkivel, se szegényeivel, se öregeivel, se betegeivel, se a háborúk áldozataival. Sértett, hogy nem szolidáris vele senki. Sérti szövetségeseit, gyűjti ellenségeit. Elárulta barátait, korábbi önmagát, haragszik, hogy nincsenek barátai, s nem tekintenek fel rá. Példa volt és lett ellenpélda. Nem teremtett saját közösségeket, nem kezdett hozzá ellen-intézmények, civil ellenállások kiépítéséhez, csodálkozik, miért van egyedül. Belenyugodott a belenyugvásba. E keserű szavakat írtam le nemrég.
Az Orbán-rendszer alapszabálya, hogy az országon belül egyetlen akarat van, s nincs alku, nincs megállapodás csak diktátum valamennyi intézménnyel, társadalmi csoporttal szemben. Aki utcára megy, azzal nem tárgyalunk, aki követel, azzal nem állunk szóba, aki a másikkal összefog, annak nincs kegyelem! Járuljatok hozzám egyenként, megalázkodva és kérjetek, akkor remélhettek valamit! Tüntetnek? Semmi baj, majd elfáradnak és hazamennek!
A néma társadalom erősen polarizált. Orbán képviselte és alakította a pólusokat a 2006-os magyar és a 2008-as világválság után. Az egyik oldalon a globalizáció és ezáltal a rendszerváltás vesztesei, a másikon a nyertesei. Az egyiken az elitektől elárult, multinacionálisoktól kizsákmányolt, magára hagyott és sértett kisemberek társadalma, amely egyedüli védelmezőjét a nemzeti államban és nemzeti vezetőben találhatja, a másikon a liberálisok, kommunisták, Soros-milliomosok. A nemzeti sérelmeket az új Horthy, a nemzet atyja, a szociális sérelmeket pedig a rezsinket csökkentő új Kádár képviseli Orbánban. Egy tizennégy éve uralkodó rendszer ura még mindig a külső és belső ellenségekre mutogat. És folyamatosan tovább éleszti a képzetlenebb, leszakadó, vidéki, államfüggő rétegek sértettségét és ellenszenvét a képzettebb, polgáribb és az Orbán-korszakban is inkább emelkedő, Nyugathoz zárkózó Budapesttel és nagyvárosokkal szemben. A felszínen leginkább az érzelmi politikai polarizáció látszik: Orbánt imádók és Orbánt gyűlölők néznek farkasszemet. A mi politikai rendszerünk személyes és nem intézményes önkényuralom. Ezért minden jónak és minden rossznak Orbán a forrása, a választás tétje nem ez vagy az a társadalmi kérdés, hanem hogy Orbán maradjon és uralkodjon az idők végezetéig, vagy menjen minél előbb. A most következő önkormányzati és európai parlamenti választások tétje is Orbán, nem, hogy jó-e a polgármester vagy ki képviselje az országot Európában.
Orbán Viktor túlélte önmagát. Merész kijelentés? Lehet. Annak a populista nacionalista, autokrata irányú hullámnak az élenjáró politikusa volt, amely a nyugati világban teljes áttöréssel fenyegetett. A 2019 óta tartó folyamatos összeütközésekben kiderült, hogy ezt a hullámot sikerült megállítani, legalábbis Európában. Ezt mutatja a lengyel példa is. Ha a liberális európai demokrácia erőinek sikerül koalíciót alkotniuk, ahogy sikerült a legutóbbi időben Csehországban, Spanyolországban, Lengyelországban és remélem majd Hollandiában is, vagy sikerül a szélsőjobboldalt, mint Olaszországban Melonit és pártját „középre civilizálni”, akkor a szélső erők nem jutnak hatalomra. Az Európai Parlamentben a három demokratikus pártszövetségnek, a Néppártnak, a Szocialistáknak és a Liberálisoknak biztos többségük lesz. Ahol nem sikerült az összefogás – nálunk igazán soha –, mint Szlovákiában, ott Fico, Orbán barátja jöhet. (Szlovákia Mečiar óta háromszor lendült neki tömegmozgalmakkal a demokrácia megteremtésének, és minduntalan visszatér a fél-autokrata, korrupt rendszer, ami azt a kérdést veti fel, hogy volt-e ott egyszer is igazi rendszerváltás. Ezért veselkedik neki a szlovák demokratikus ellenzék negyedszer, többek közt Ódor Lajos és Hunčik Péter vezetésével: Szlovákia demokráciája szlovák és magyar közös ügy.)
Mindez nem változtat azon, hogy nemcsak Kaczyński, de Orbán is lejárt lemez. Különösen úgy, hogy az orosz-ukrán háború óta, orosz barátságával és ukrán-ellenességével személyesen is elszigetelte magát. A zsaroló vétópolitika, a megállapodások be nem tartása, az arcátlan hazudozás személyes sérelmeket okoz, így nem Magyarország, hanem Orbán szigetelődött el. A legutóbbi EU-csúcson visszavonulásra kényszerült.
Az első igazi repedés a rendszerben, hogy merre menjünk tovább: a keleti nemzeti külön úton, ki Európából vagy a nyugati felzárkózási úton, be Európába? A rendszert működtetők egyik tábora, ahogy választóik is, Nyugat-barát, szeretne visszatérni az EU és a NATO világába, szeretne hozzájutni az európai pénzekhez és kikerülni a karanténból, kiugrani a Putyin utolsó csatlósa szerepből. Pontosan tudják, hogy ehhez Orbánnak mennie kell – ahogy tudták 1956 tavaszán a hatalom csúcsain, hogy Rákosinak, 1988 tavaszán, hogy Kádárnak mennie kell, ha túl akarnak élni. Csak éppen egyszerre vannak fogva Orbántól és hűségeseitől, illetve saját múltjuktól. Nemcsak állásaikat és vagyonukat kockáztatják, hanem útjuk könnyen a börtönbe vezethet. Vajon lehetséges-e kiegyezés a Nyugattal és a bosszúvágyó ellenzékiekkel és a társadalommal Orbán nélkül, mint 1989-ben? Vajon lesz-e helyük egy új világban? 56-ban és 88-ban se mert moccanni senki Moszkva jelzése nélkül. Figyelő szemük Varsón: vajon mit hoz ott az átmenet? Börtönt? Káoszt? Rendezett megállapodást? És persze szemük, ahogy mindannyiunk szeme Amerikán. Mi lesz, ha Trump győz, megmenti-e Orbánt, s megint neki lesz igaza velünk szemben?
Az Orbán-rendszer felélte magát: egy második ancien régime. Egy rablásra beállt rendszer, amely ügyet se vet a piaci versenyképességre, termelékenységre, nem ügyel a gazdasági és közigazgatási hatékonyságra, és amelynek saját népének kirablása mellett Európa megrabolása a fő gazdasági forrása, s csak addig van életereje, mozgástere, amíg van mit elvenni népe egészségügyi, oktatási, szociális, környezeti rendszereiből, a korábban felhalmozott társadalmi tőkéből, s amíg Európa engedi magát rendre kifosztani. Az Orbán-rendszer zsákutca: Magyarország időt, teret, embertőkét, tekintélyt és kultúrát veszített. S a világjárvány, az orosz-ukrán háború, az Európából való fokozatos kizáródás során a rendszer céltalanná és kormányozatlanná vált.
A második repedés a központi és családi rablóhatalom és a helyi, önkormányzati illetve a vállalkozói szféra közötti politikai és gazdasági ütközés. A rendszer ura szakított a korábbi megállapodással: mi teljhatalommal visszük a politikát, mi osztjuk el a javakat és a privilégiumokat fenn, tiétek a további osztogatás-fosztogatás lenn. Az orbáni királyi birtokok emberei nyíltan elkezdték lerabolni a vidéket, félretaszítva a helyi oligarchákat, és most európai pénzek híján magukra hagyták a városokat és a falvakat. Valójában Orbán és csapata érdektelen mind az EP-, mind az önkormányzati választásokon. Tudják, hogy a Fidesz-képviselőknek semmilyen szerepe nem lesz az Európai Parlamentben. Azzal is tisztában vannak, hogy a hatásköreiktől és pénzüktől megfosztott önkormányzatok nem veszélyesek a rendszerre. Tétje, számukra, 2026-nak van. S addigra három világhatalom vezetője – Putyin, Trump és Hszi – lesz Orbán személyes barátja és támogatója, s így Magyarország lesz a világ közepe. Aki megéri, meglátja.
Kedves Bogdan, nálunk a rendszert sohasem belülről, hanem mindig kívülről billentették fel. Ellenzék választás révén soha nem jutott hatalomra 1867 és 1945 között, mindig egypárti, kvázi-egypárti, „centrális erőtér” rendszerekben éltünk. A hatalom mindig örökre rendezkedett be. Az ellenzék mindig csak kiabál, lefizethető, megosztható és kormányképtelen. És mégis, a ti példátok arra int, hogy lehetséges ellenzéket építeni, csak össze kell fogni a politikai és a társadalmi erőket. Azt bizonyítja, hogy miként nálatok, nálunk is a nők és a fiatalok a dinamikus erők, csak rá kell ébredniük erejükre. A ti városaitok példái jelzik, hogy lehetséges és szükséges a városoknak összefogni – ezt javasoltam 2019-ben a Szabad Városok Szövetségével –, az ellenzéki mozgalmaknak keretet biztosítani. S lesznek olyan újonnan érkezettek, akik nem átveszik a rendszer és a régi ellenzéki pártok rossz politikai kultúráját, hanem új pártokat teremtenek és régieket megújítanak. S lesz egy Európa, amely nemcsak tűri vagy tiltja az Orbán-rendszert, de támogatja egy független Magyarország intézményes felemelkedését, szabadulni akaró sajtóját, civil szervezeteit. Ebben nagyon számítunk rátok is, mert ettől a segítségtől és összefogástól lesz lengyel-magyar újra barát.
Lengyel László