A Fidesz és a KDNP képviselői tizennyolcadik alkalommal akadályozták meg február 5-én, hogy az MSZP kezdeményezésére - a demokratikus ellenzék támogatásával - összehívott ülésen a Magyar Országgyűlés ratifikálja Svédország csatlakozását a NATO-hoz. A magyar politikai viszonyokat valamennyire ismerőknek kétségük sem lehet abban, hogy ez Orbán Viktor miniszterelnök döntése, aki a török ratifikáció után ezzel a lépésével veszélyes pályára szorította Magyarországot.
Bármi is az oka, magyarázata, ürügye annak a döntésének, hogy Magyarország nem ratifikálja Svédország csatlakozását, olyan helyzetet alakított ki, hogy ez valószínűleg később sem fog megtörténni. Sem Svédország, sem a NATO többi tagállama, köztük a nukleáris elrettentő képességgel rendelkező államok sem fognak semmit tenni annak érdekében, hogy Orbán Viktor megváltoztassa a döntését. Nincs rá ugyanis szükségük, mert Svédország biztonságát és a NATO-ba való integrálását enélkül is meg tudják valósítani.
Mivel Svédországnak nincs közös szárazföldi határra Oroszországgal, sem Belorussziával, így bármilyen szárazföldi erővel történő támadás csak más NATO tagállamokon keresztül érhetné, ami automatikusan kiváltaná a NATO közös fellépését az agresszor ellen, ehhez tehát nem kell a magyar ratifikáció. Az USA és az Egyesült Királyság - a két nukleáris hatalom - ráadásul a sajtóhírek szerint olyan biztonsági garanciákat adott Svédországnak, amelyek egyenértékűek a NATO tagsággal. Ezt olyan demonstratív gesztusok támasztják alá, mint az, hogy tavaly június 19-én két amerikai B-1B Lancer szuperszonikus stratégiai bombázó landolt a Luleå-Kallax katonai repülőtéren. A „Halál Hattyúja” kódnevű eszköz az amerikai légierő legfélelmetesebb fegyvere, amely nyolc légi indítású cirkálórakétát, 24 nukleáris robbanófejet vagy 84 masszív hagyományos bombát képes szállítani. A látogatás üzenet volt Moszkva számára, és Finnország, Norvégia és a balti államok, valamint Lengyelország a közeljövőben ugyancsak meg fog állapodni Svédországgal a kölcsönös biztonsági garanciákról.
Ráadásul Svédországnak olyan ütőképes hadereje van, amelynek a töredékével sem rendelkezett az ukrán hadsereg az orosz invázió kirobbanásakor. Maga a svéd királyi légierő 70 saját gyártmányú JAS 49 Gripen többfunkciós vadászgépet tart állományban, a szárazföldi hadsereg pedig két tüzérségi hadosztállyal rendelkezik, amelyek legkevesebb 3-5 napig fel tudják tartóztatni a masszív páncélos támadásokat is. Ezekhez a képességekhez társul az ország magas szintű elektronikai felderítési rendszere, valamint az, hogy a létfontosságú felderítési és hírszerzői információk a NATO egyes tagjaival cserélhetők, ha van kétoldalú bizalom.
Vagyis semmi szükség nincs arra, hogy bárki bármit is kérjen vagy tegyen annak érdekében, hogy a Fidesz és a KDNP hozzájáruljon a svéd NATO-tagsághoz. Az viszont kérdéses, hogyan fognak viszonyulni egy olyan szövetségeshez, mint a mostani politikát folytató Orbán-kormány.
A rendszerváltás forgatagában Horn Gyula egy konferencián mondott beszéde akkor szenzációt váltott ki: arról beszélt, hogy néhány éven belül hazánk tagja lesz a NATO politikai szervezetének - nem a katonai szervezetnek, hanem a NATO Tanácsnak. Azt fejtette ki, hogy ez annak a folyamatnak a része lesz, amelynek során a két katonai-politikai tömbből egységes európai biztonsági rendszer alakul ki. Éreztette, hogy hazánk – mint az akkori időben több más dologban is – NATO-tagságával úttörő szerepet fog játszani a későbbi biztonsági rendszer kialakításában. Később nyilvánvalóvá vált, hogy azzal számolt: a Varsói Szerződés megszűnik, miközben a NATO fennmarad. A szovjet blokknak – mondta Horn – egyoldalúan politikai szervezetté kell átalakulnia, de meg kell fosztani attól, hogy politikai döntéshozó szerve, a Politikai Tanácsadó Testület továbbra is kötelező döntéseket hozhasson, hogy esetleges dokumentumaiban foglalt általános politikai irányelvei a tagországokra kötelezőek legyenek, és korlátozzák azok külpolitikai szuverenitását. Orbán Viktor most, 35 évvel később, ellenkező irányú folyamatot indított el.
Orbán Viktor politikájának következében Magyarország helyzete a katonai-biztonsági szövetségi rendszerben ráadásul akkor ingott meg, amikor véget értek a “boldog békeidők”. Willy Brandt keleti nyitásától egészen a közelmúltig elfogadott nézet volt, hogy a Szovjetunió, majd az Orosz Föderáció nem követ el szárazföldi katonai agressziót Európában, ezért nincs szükség a katonai képességek erősítésére. Putyin elnök müncheni beszéde óta, amely 2007-ben a biztonsági konferencián hangzott el, majd az Ukrajna elleni katonai agresszió után számolni kell azonban azzal, hogy Oroszország veszélyeztetheti Európa biztonságát. Ebben a paradigma váltásban egész Európa érintett, így mi sem vonhatjuk ki magunkat belőle.
Ma Magyarország biztonsági helyzetét csak egy a horni kezdeményezéshez mérhető lépés szilárdíthatná meg, olyan horderejű, mint Ukrajna NATO-hoz való csatlakozásának kezdeményezése.
Szemben a közkeletű nézetekkel, olyan ország is lehet a NATO tagja, amelynek területét más ország katonai megszállás alatt tartja, vagy határai nem elismertek. Az NSZK úgy lett tagja a NATO-nak 1955-ben, hogy csak 15 évvel később ismerte el az Odera-Neisse határt, és a Szovjetunió nem hívta vissza a Vörös Hadsereg egységeit az NDK területéről. Ukrajna integrációjának kezdeményezése nemcsak csökkentené Magyarország veszélyeztetettségét, de meg is szilárdítaná helyzetünket a szövetségesi rendszerben.
A kedvezőtlen eshetőségre való felkészülés európai paradigmája ugyanakkor szükségessé teszi, hogy a szövetségesi viszony helyreállítása mellett a Magyar Honvédség képességeinek fejlesztésére az új fenyegetettség figyelembevételével kerüljön sor. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a Fidesz és a KDNP 2010 és 2018 között visszafejlesztette a honvédséget, Orbán Viktor döntése alapján csökkentette költségvetését. Volt olyan év (2015), amikor az csak a GDP 0,85 százalékát érte el. A 2010-ben elfogadott és a NATO-val egyeztetett fejlesztésekből semmi nem valósult meg, még a Gripenek lízingdíját sem fizették ki, amelyek így a mai napig nem kerültek a Magyar Honvédség tulajdonába. A 2019-ben beharangozott tízéves fejlesztési terv több, korábban elbliccelt beszerzést tartalmazott - pl. helikopterek vásárlása -, ám ezekre már 2012 és 2014 között sort kellett volna keríteni.
A tervezett beszerzések (3500 milliárd forint) azonban egy mini tömeghadsereg létrehozását célozták meg, a szomszédokkal való, elképzelt versenyhelyzet jegyében. Túl ennek teljes értelmetlenségén, ez a fejlesztési elképzelés a szövetségesi viszony félreértelmezését is jelentette: egy ilyen rendszerben ugyanis nem minden képesség fejlesztésére, hanem a legvalószínűbb veszélyre való felkészülésre van szükség.
Az elhibázott fejlesztési elképzelésre dőlt rá a felismerés, hogy Oroszország veszélyezteti az európai NATO tagállamok biztonságát, és ennek kivédésére nincsenek felkészülve a kontinentális európai országok. A Stratégiai Védelmi Kutatóintézet nemrég megjelent elemzésében Csiki Varga Tamás rámutat: a Romániától a Baltikumig elhelyezkedő NATO tagállamok haditechnikai eszközparkja kisebb, mint az ukránok vagy az oroszok eszközvesztesége volt az elmúlt két évben. Sőt, az európai államok jelenleg önállóan nem lennének képesek egy elhúzódó, magas intenzitású hagyományos háború sikeres megvívására.
A képességek növelése elkerülhetetlen, ami újabb terheket ró az európai országokra. Kétséges, hogy az eddigi magyar fejlesztési elképzelések beilleszthetők az együttműködés keretei közé, ezek átvizsgálása így elengedhetetlen. A kockázatok jellege alapján a fejlesztéseknek a légtér védelemre és a gyorsreagálású többnemzetiségű erők kialakítására kell irányulniuk. A fejlesztési tervek átvizsgálása a katonák feladata, és az Orbán-kormányt, valamint klientúráját ettől távol kell tartani. A kormány feladata ugyanis a kockázatok és a lehetőségek mérlegelése, és nem a konkrét beszerzések eldöntése. Ezt elvárni a mai kormánytól persze a remény győzelme a tapasztalat felett.
A szerző volt honvédelmi miniszter
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.