- Törő István: Óda a megfagyottakért

Vajon hány fok hideg kell, míg a test,
magába roskad, s a szív elereszt
minden rezgést és izomrángást,
a vért a kamrák hiába várják,
vajon érzi-e, hogy mozdítható
fej, száj, nyelv, és a szemgolyó,
hogy a gégefő hangot is adjon,
s ha életért kiált, megmaradjon?
Közöny kísért, mert a szenvedés
azoknak fájhat, akiket elér,
e sorsban benne bujkál a megvetés,
szánalom nem indul, inkább félrenéz,
szégyen pírja sem zsibbad úgy arcon,
ha kéregetne, hogy életet kapjon…
vinné a kihűlt lábat és szívet,
elesetten kívül ki érti meg?
Az igazságosztó nagyokat hallgat,
ahogy a haló vár és nem jajgat,
ha már nem mozdul kéz, s a láb sem,
s élet csírája csupán mákszem,
ideje elszáll, vár meghúzódva,
míg elüti végső gongját az óra,
csendben lefekszik, kit érdekel,
érte és vele senki sem felel,
a férges alma is lassan eloszlik,
vajon figyelték, mikor még volt kit?
Részévé lesz a statisztikának,
a fagyott ember immár nem lázad?!