- Finy Petra: Vissza a fényt

Úgy sütött ki a nap, ahogy ajtót tépnek fel,
De csak darabokban zuhant,
Pattant rám a fény,
Vállamon makacsul megkapaszkodott,
Mint télies őszből szobába szökött poloska,
Prüszkölve akartam lerázni magamról,
Hogy aztán papír zsebkendőbe hajtva WC-be haljon,
Le akartam söpörni, le a fényt,
Mert mégis mi is ez a hirtelen nagy világosság
A szobámban, mi ez az életemben,
Amikor kezemet megfogta egy emlék,
A pillanat, amikor ujjad elindult a szájam körül,
A szerelem tétova, mégis határozott ösvényét
Járva végig lassan bőrömön,
Majd jött az a másik emlék is,
Amikor kezed közé vontad arcomat,
Hogy megvizsgáld a tekintetem,
Vihart lecsendesítő komolysággal,
Ahogyan csak kisgyerekek vizsgálnak meg
Nézést és létezést,
Szigorúan kérdőre vonva a szívet,
Melyben benne van a leghatározottabb
Felszólítás az önkívületre.
Nem ráztam hát le magamról a fényt a földre,
A csuklómnál pont elcsíptem,
Majd szépen visszatettem.
Vissza, a jövőnk kellős közepébe.